II. Rákóczi Ferenc s az ország állapota
II. Rákóczi Ferenc s az ország állapota
Ekkor már ismét lángban állott a haza s a mozgalom feje éppen Zrinyi Ilona fia: II. Rákóczi Ferenc. Az udvar Csehországban, jezsuitákkal neveltette, azt hivén, hogy kiöl belőle minden nemzeti érzést. De a Rákócziak és Zrinyiek vére, ki már tíz éves korában lelkesítő beszédet tartott a munkácsi őrséghez, nem tagadhatta meg magát. Széleskörű míveltséget szerzett, Bécsben s külföldi útjain mindenütt fejedelmi körökkel érintkezett, de jóllehet nőül is egy német fejedelmi ház sarját vette el, s folyton német ruhában járt, szíve-lelke megmaradt magyarnak. Mikor nagykorúvá lett, haza tért s átvette ropant terjedelmű birtokait. Mennyi szomorú emlék újúlt meg lelkében! Eltávozta óta hosszú tíz év múlt el, s azóta az ország és nép helyzete nem hogy javúlt volna, hanem még sokkal rosszabbra változott. A bécsi kormány úgy bánt Magyarországgal mint hódított tartománynyal, melyet fegyver jogán szerzett. A katonaság lerombolta a régi várakat, könyörtelenűl behajtotta a törvény ellenére kivetett adókat, s ezerféle módon zsarolta nemcsak a mindenéből kifosztott jobbágyságot, hanem a nemesi rendet is. Az erdélyi fejedelemség már Apafi halála (1690.) óta megszűnt, helyét a magyar gubernium foglalta el, de tényleg ott is a német tábornokok parancsoltak. Ily körülmények között Bécsben már arról tanácskoztak, hogy a minden jogaiból kiforgatott országnak Kollonics bíboros tervei szerint egészen új kormányzati rendszert adjanak, más szóval: önállóságát megszüntetve bekebelezzék a birodalomba.
Rákóczi sokág néma szemlélője volt a bajoknak. Látszólag semmivel sem törődve, csupán családjának élt; de fényes fejedelmi udvara mulatságain, vadászatain sűrűen fordúltak meg a környék elkelő urai: őseinek, családjának régi hívei, az ő szeretetreméltó egyéniségének, kiváló tudományos míveltségének nagy tisztelői. S voltak köztük, mint a lánglelkű Bercsényi Miklós unghi főispán, kik alkalom adtán nemcsak az ország helyzetét tárták fel, hanem azt is értésére adták az ifjú fejedelmi sarjnak, hogy szabadulást egyedül tőle várnak. Rákóczi sokáig habozott; családja történetéből annyi véres árnyék környezte, hogy nagyon meg kellett gondolnia, mit mível; már 1697-ben, Tokaji és Szalontai készűletlen fölkelésekor, csak Bécsbe menekülésével kerűlhette el a részesség gyanúját. De midőn a külföldi politikai helyzet is bonyolúlt s a francia király biztató levelet intézett hozzá: végre határozott. Felelete áruló kezek miatt börtönbe juttatja (1701.), de félév múlva innét megszökvén, Lengyelországban a már ide menekűlt Bercsényivel hozzálátott a fölkelés szervezéséhez. Midőn 1704-ban átlépte a határt, itthon egyszerre ezrével támadt föl a nép, hogy lerázza a nehezen tűrt igát. Pár hónap elég volt, hogy zászlai alá szegődjék az egész felvidék és az alföld. A következő évben Erdély választotta fejedelmévé, s meghódolt az egész Dunántúl le a Dráváig. Hiába volt az udvar többszöri alkudozása s minden igérete, senki sem hitt azok őszinteségében. A szécsényi gyűlésen a rendek szövetséggé alakúlván, Rákóczit vezérlő fejedelemmé s Bercsényit helytartójává választották, szervezték az országkormányzást, orvosolták a sérelmeket stb. Aztán még nagyobb hévvel folytatták a harczot a német s az ezzel tartó rácz és horvát hadak ellen, sőt becsapkodván az örökös tartományokba, egész Bécs külvárosáig kalandoztak. E mozgalomban már nemcsak az elnyomott szegénység, nemcsak az üldözött protestáns rendek vettek részt, hanem – mind egykor Zrinyi óhajtá – az egész nemzet: fő- és közrend, katholikus és protestáns egyaránt. Ott voltak Rákóczi mellett, Bercsényin mint leghívebb tanácsadóján kivül, a Forgách, Károlyi, Esterházy, Barkóczy, Csáky, Sennyey, Petrőczy, Ráday, Gyürky, Andrássy, Szapáry, Zay, Thoroczkay, Lónyay, Palocsay, Perényi, Pekry, Teleky, Hellenbach, Bethlen, Mikes, Révay, Vay, Kemény, Barcsay, Rhédey és sok más főuri családtagjai. Csak hogy nem a török elleni gyűlölet gyűjté őket egy táborba, hanem a sokkal mélyebb gyűlölet az ellen, ki fajunk kiirtására, szabadságunk megsemmisítésére törekedett.
Tholnay Mihály Vitézek tükörének címlapja. (1676.)
Ez az elkeseredés oly erőkifejtésre készté a hosszú harcok folyamán számban megfogyott nemzetet, minőre ellenségei alig számítottak. A Lipót trónját elfoglaló József igyekezett is megbékéltetni a fölkelt rendeket, s maga Rákóczi sem vonakodott a békét megkötni, ha ezt külföldi fejedelmek biztosítják s Erdély, mint az alkotmány régi őre, visszakapja különállását. A török kiűzése után az lett volna ugyan a magyarság érdeke, hogy inkább a szoros egyesülésben keressen erőt, de Rákóczit és híveit a bizalmatlanság vitte a hagyományos politika üzésére, s utóbb az ehhez való ragaszkodás is nehezítette a kibékülést. Ide járúlt, hogy a francia király sürgetésére 1707-ben kimondották a Habsburg-ház detronizálását s ezzel fölégették a visszavonuló hidat. Rákóczi hiába számított a francia igéretekre: csalódnia kellett utóbb a svéd és orosz segítségben is, de azért folytatta a küzdelmet nagy kitartással és változó szerencsével 1708–1709-ig, a mikor minden ellene fordúlt. Kiüt az országpusztító pestis, mely megfogyasztja népét; balúl üt ki a trencséni ütközet, mely után sokan engednek az ellenség csábító igéreteinek s elpártolnak. A fölkelés mind szűkebb térre szorúl; a várak egymás után tárnak kaput a császári seregeknek. Rákóczi látván, hogy a lakosság és seregei a hosszas küzdelemben kifáradva egykép óhajtják a békét, maga is elősegíté annak létrejöttét, de még nem mondott le az idegen segítségről. Mig e végett az orosz czárnál Lengyelországban járt, Károlyi Sándor megkötötte a szatmári békét. Rákóczi magára nem fogadta el ennek pontjait, híveit azonban feloldozá a hűségeskű alól. Mégis sokan voltak, mint Bercsényi, Esterházy, Forgách, Csáky, Vay stb., a kik iránta való határtalan szeretetből inkább megosztották vele a számüzetést, mint itthon a régi idők nyomorának megújulását lássák. A kik itthon maradtak, azok is soká s nehezen birtak beletörődni az új viszonyokba, melyek nem lettek ugyan rosszabbak a régieknél, de minden téren gyökeresen megváltoztak.
Ím ezek fővonásai annak a félszázados küzdelemnek, annak az irtó háborúnak, melyhez annyi gyászos és annyi dicső emlék fűződik. Nem lett olyan eredménye, minőt a vezetők tiszta lelkesedése kívánt s a nagy áldozat megérdemelt volna; de azért nem folyt le haszon nélkül. A dinasztiának be kellett látnia a kerek száz éves harcok tanúlságaul, hogy e nemzet készebb az utolsó emberig elvérzeni, mintsem szabadságáról lemondani; ezentúl tehát más eszközökkel kell kormányoznia.
