A bujdosók Erdélyben; kurucok és labancok
A bujdosók Erdélyben; kurucok és labancok
1674–75 körül mély csend borúlt az országra, a temetők csendje, melyen csak az elitéltek fájdalmas nyögései hangzottak keresztül. Mivel a nemzet évekig tűrte a rémes kegyetlenségeket, a hatalom emberei azt hitték, hogy ellenálló ereje végkép meg van törve. De csalódtak. Az üldözött protestáns urak és nép a felvidékről tömegesen menekűltek török területre és Erdélybe. Egy század óta ez volt a magyarság megtartója s a vallási és politikai szabadság őre, melyért mindig kész volt kardot rántani. Ezek a kapcsok fűzték szorosra a felvidék és Erdély viszonyát. Az előbbi évtized háborúi azonban annyi romlást hoztak Erdélyre, hogy a menekűltek jó ideig hiába kérték Apafi fejedelmet és a rendeket ügyök felkarolására. De midőn a hatalmas Teleki Mihály vette kezébe az ügyet s a porta sem ellenezte a támadást, a francia király pedig pénzt és katonát igért segítségül: tovább nem lehetett a mozgalom kitörését akadályozni. Jelentősebbé mégis csak akkor vált e mozgalom, midőn 1678-ban a felvidékről még gyermekkorában Erdélybe menekűlt s azóta ifjúvá serdűlt gróf Thököly Imre ragadta magához a fővezérséget. Csakhamar lángra lobban az egész felvidék, meghódolnak a kincses bányavárosok s a fölkelő csapatok az örökös tartományokig kalandoznak. Az erőre kapott kurucok, a hogy ekkor a fölkelőket nevezték, bosszútól hevűlve, ádáz haraggal öldösték a labancoknak gúnyolt királypártiakat, dúlták vagyonukat, győzelmeikben majdnem ép oly könyörtelenek lévén mint ellenségeik. Tholnai Mihály, protestáns prédikátor, maga is megsokalja e pusztító munkát s a Vitézek tükörében óva inti hazája fiait: »Magyar ne veszesd a magyart! Vigyázz jövendőbeli megmaradásodon, hitesd el magaddal, hogy kevesen vadnak emberek közt jóakarói. Akár Lutherista, akár Pápista, akár Calvinista légy, csak hogy magyar vagy, ezért egyenlő sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod leszen, legyen tudva nálad s emlékezzél erre.«
