Béla király és Banko leánya
Béla király és Banko leánya
A Vitéz Franciscóval több tekintetben rokon: az Béla kiralirul való, és az Banko leániarol szép historia, melynek szerzője az utolsó előtti (145-ik) versszakban egyenesen megmondja, hogy az éneket »horvátból« fordította magyarra »Sempte városában«, 1570-ben. Egykorú kiadásban nem ismeretes; kéziratban Széll Farkas fedezte föl egy XVI. századi elbeszélő költemények másolatait tartalmazó kötetben, s ebből adta ki 1884-ben. – Béla király itt is udvarába rendelteti a főurakat. Az öreg Banko azonban nem mehet, fia sincs, ki helyettesíthetné, de férfias tartású legifjabb s legszebb leánya vállalkozik, hogy elmegy helyette. A királynak feltünik az ifjú vitéz szépsége, s mivel lányt sejt benne, különböző versenyeket rendeztet, de Banko leánya mindenütt győztes marad. Végre fürdést parancsol a király, a lány azonban előmutatván apja levelét, mely szerint török-tatár dúlja várait, engedélyt kap a távozásra. Mikor hajóra száll, kikapcsolja »kamoka dolmányát, Királynak mutatá szép két almáját«. A király feleségévé akarja tenni s utána futtat, de nem érik utól, Banko pedig nagyot nevet, mikor leánya elbeszéli kalandjait. Ez a költemény meséje, mely drámai élénkséggel, hangzatos ritmusú sorokban van előadva. A szerkezet tömörsége mellett figyelmet érdemel a jellemzés következetes biztossága, a katonás erkölcsű, szépsége s ereje tudatában tréfásan ingerkedő lány jelleme ép úgy, mint a szenvedélyesen kitörő király kudarca. Mindenesetre egyike e kor legkiválóbb alkotásainak. A magyar vonatkozásokban itt természetesen ép oly kevéssé kereshetünk történeti adatokat, mint a Vitéz Franciscóban; a mindkét énekben használt »Béla« név s a biztossan megjelölt horvát forrás legfeljebb annyit bizonyítanak, hogy Béla királyaink emléke, kiknek a Száván alul többször volt dolguk, sokáig fenmaradt a balkáni szláv népeknél; de nem lehetetlen, hogy valamelyik szláv fejedelemre (bjelo kral) vonatkozik.
Az a körülmény is érdekes, hogy Banko leányának története kéziratban maradt ránk, mert annak bizonysága, hogy az akkor énekelt és kedvelt »históriák«-nak csak egy, s talán éppen kisebb része jelen meg nyomtatásban, a többi pedig másolatokban terjedt el, vagy le sem iratott. De csupán a kiadottak nagy számából, melyet az újabb kutatások koronkint még növelnek, következtetve is kétségtelennek mondhatjuk, hogy az énekmondás a XVI. század folyamán nagy virágzásban volt, mert a valláserkölcsi példa, a való história, a regény egykép verses formában nyilatkozott. Költői becsök nem egyenlő, de annyiban valamennyi becses, hogy nyelvünk széleskörű mívelésével megtörték az utat s lehetővé tették a következő század nagy irodalmi alkotásainak létrejöttét.
Tinódi jelvénye. (A Cronica végén.)
