Magyar hadviselés
Magyar hadviselés
A magyarok hadi szokásairól a bizánci taktikát (Maurikiosz, Bölcs Leo, Konstantin Porphiregeneta) írnak részletesen, turk néven nevezve őseinket, midőn a Volga felől Etelközig haladtak előre. E taktikából kitetszik, hogy a magyar lovasság harcmodora, ellentétben az egykori bizánci és nyugot-európai hadrendszerekkel, a szétszórt csatározásra volt fektetve, az erőmegosztásra (egyenlő számú kisebb csapattestek), a csapatok gyors kifejlődésére (az ellenség meglepése, látszólagos hátrálás), az előőrsi szolgálat (harctér kikémlelése) stb. ügyes alkalmazására. »Csata napjáig – írják a taktikák – a turkok nemzetségek és törzsek szerint el vannak széledve, lovaikat télen-nyáron legeltetve. Háború idején a szükséges lovakat magokhoz véve, patkót verve rájok, turk sátraik körül tartják a hadirend felállításáig« … »Az avarok és turkok oly alakban állítják fel seregöket, hogy hamar helyre hozhatják a csatában netán történő részletes meghátrálásukat, mert nem csupán egy csatavonalban állanak ki, mint a rómaiak (bizánciak) és perzsák, s annyi ezer lovasuk sorsát nem döntik el egy pillanat alatt, hanem állítanak egy második, sőt harmadik csatavonalat is külön-külön az első háta mögé, s így minden különböző eshetőségre könnyen készen állhatnak … Vezeték lovaikat (nyilak s más fegyverek készletben tartására) közel a hadrend mögött elegendő őrizet alatt. << A frankoknál (s a németeknél is) se a gyalogosoknak se a lovasoknak nincs meghatározott csatarendje, nem állanak moirákba (egyenlő számú csapatok), mint a magyarok, hanem törzsek és atyafiságok szerint sorakoznak együvé; a csatarendet egy tömegben tömött sorba állítják s úgy rohannak az ellenségre. A turkok – írják továbbá a görök taktikusok – hadi tervöket titokban tartják, győzelem esetén az ellenséget üldözőbe veszik, nem gondolnak a zsákmánynyal, míg az ellenséget széjjel nem verték.
A magyar lovasharc elvei tehát, melyeket a bizánci taktikák a császári seregeknek ajánlanak, ezer évvel előzték meg a mai hadi tudomány főelemeit.
A mi a fegyvereket illeti, fő hadi eszközük a nyíl volt, melyet hátrálás alkalmával is (kengyelbe vetve lábaikat) nagy bravúrral kezeltek. Más fegyvereik a kard (az előkelőbbeknél) s lobogós kópja. Öltözetük könnyű s inkább támadó harcra szánt, fejök nyírott, melyről hátul hajfonadékok ereszkedtek le, a gazdagoknál gyöngyökkel, ékszerekkel fonva át; fejökön kalpagot boglárral, vállukon kacagányt viseltek; a tegezt (nyíltartó) oldalukon hordták. Hadi útjaikban nagy folyókon bőrből készűlt tömlőkön úsztak át megterhelt lovaikkal.
A törzsek és a fejedelem viszonyát illetőleg Salamon Ferenc a törzsek autonomiáját megszorítottnak vallja s a nagyfejedelem, a gyula s a karkhasz-ban a későbbi király, nádorispán és országbiró előképét látja. Hasonló kormányról tud Ibn-Roszteh a kozároknál is, midőn írja, hogy a kozár király neve isa, de a főuralkodó a khágán, ez azonban csak névleg kormányoz, a világi hatalmat az isa gyakorolja. Így találjuk a korábbi avaroknál a khágán (fejedelem) után a jugur és tudun (helytartó, magy. Tuhutum?) méltóságneveket.
Ha e kormányrendszerek, a fejedelem s a nemzetségek benső mibenlétére nézve kétségek merűlnek is fel, annyi bizonyos, hogy a magyarság mint szervezett nemzet-komplexum lép fel a történelemben s az a tény, midőn a törzsek Árpádot választják fejedelmökül (kit kozár szokás szerint emelnek pajzsra) s a fejedelemséget Árpád utódaira örökössé teszik – a magyar monarkhia ezeréves történetének kiindulása.
Kirgiz tanya.
