Petőfi Nemzeti dala
Petőfi Nemzeti dala
Tyrtaeusunk támadt Petőfiben hatalmas. Ő írta meg acél kézzel, láng lélekkel a szabadságra virradt magyarnak az első Nemzeti dalt, melyet országszerte szavaltak lelkesen, de nem énekelhettek lelkesen. Nem termett nekünk Rouget de Lisleünk, kinek égő ihletéből egyszerre kerűlt volna ki a szöveg és dallam gyújtó összhangja, hogy lelkesítse az utcák hullámzó népét és a táborok viaskodó katonáit, mint a Marseillaise, mely a francia ajkakról átszállt minden népek és idők szabadságért égő tömegeinek énekkarába, így a mi forradalmunkba is. Öt-hat magyar szöveget is szerzettek rá (meglehetősen rögecseseket), hogy legalább az édes anyanyelven énekelhessék azt a világkincscsé vált, megragadó francia dallamot. Mint hatott a Marseillaise a francia hadsereg harcosaira, bizonyítja maga az az egy példa, melyre Petőfi is hivatkozott, midőn a forradalmi kormánytól harcias hevű Csatadalának kinyomatását és a honvédtáborokban való szétosztását kérte, írván, hogy a nagy forradalomban egy francia tábornok vagy egy hadosztálynyi segítséget, vagy a Marseillaise új nyomatú tömeges példányait kérte, hogy legyőzhesse a vele szemben álló ellenséget.
Nemzeti dal.
A SZABAD SAJTÓ ELSŐ TERMÉKE.
(1848. márc. 15.)
Talpra, magyar, hi a’ haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok! –
A’ magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok! –
A’ magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek, haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A’ magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek, haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A’ magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Fényesebb a’ láncznál a’ kard,
Jobban ékesíti a’ kart,
És mi még is lánczot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Jobban ékesíti a’ kart,
És mi még is lánczot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
A’ magyar név megint szép lesz:
Méltó régi nagy hiréhez,
Mit rá kentek a’ századok,
Lemossuk a’ gyalázatot.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Méltó régi nagy hiréhez,
Mit rá kentek a’ századok,
Lemossuk a’ gyalázatot.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Hol sírjaink domborúlnak,
Unokáink leborúlnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk.
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Unokáink leborúlnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk.
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
| Petőfi Sándor |
Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt elszavalja a Nemzeti dalt. (1848. márc. 15.)
(Egykorú rajz a költemény hangjegyeinek címlapján.)
A Nemzeti dalnak buzdító Talpra magyarja szerencsésen nyitotta meg a forradalom költészetét, bár akkor még korántsem volt forradalom s csak Széchenyi István nevezte el gúnyosan a március 15-iki ifjúsági mozgalmat, – mivel esős időben kerekedett, – »parapli-revolúció«-nak; Kossuth pedig a pozsonyi országgyűlésen a »Tíz pont«-ot megvívő pesti ifjak küldöttségét komolyan leckéztette meg, hogy nem az utcán csinálják a törvényeket. Akkoriban és hetek múlva is még egy tiszai nótára készűlt új alkalmi szöveg:
A legelső szabad tavasz virágzik,
A szabad föld legelőször most ázik;
Szabad ország, szabad ember, óh mi szép,
Mint a magyar, félvilágon nincs oly nép –
A szabad föld legelőször most ázik;
Szabad ország, szabad ember, óh mi szép,
Mint a magyar, félvilágon nincs oly nép –
nem eljövendő véres harcról, hanem a szabadság levegőjétől szebben nyiló gyöngyvirágról, a szebben éneklő pacsirtáról és a szebben kacsintó lányról énekel lírai boldog ömlengéssel; egy, az első felelős kormány üdvözlésére készített szintén Nemzeti dal pedig együtt kiván hosszú öröméveket Batthyánynak, Deáknak, Kossuthnak és V-dik Ferdinándnak, a ki pedig – személyét tekintve – csak a Vörösmarty Fóti dalának híressé vált rhetorikus szóvirága szerint volt, mint király, a legelső magyar ember, mert különben magyarul egy árva szót sem tudott.
A Szabadságcsarnok kávéház az Úri- (most Koronaherceg-) utcában.
Hogy a Petőfi Nemzeti dala, tömör velős tartalma, rövid és erélyes ritmusa s karénekre termett eskü-refrainje dacára sem birt közénekké válni, annak oka nem a költemény, hanem a dallam, melyet rá hirtelenében, hév és ihlet nélkül, Egressy Béni rögtönzött. Sehogy sem hangzott ez össze a vers gyújtó mondataival, mert lassú menetű, siránkozó és éppen nem tüzelő dallam. Énekelték itt-ott alkalmilag, mert nem volt hozzá más zene; de abba hagyták s a Talpra magyar csakhamar csupán szavalati mű maradt.
A szabadságnak örvendező világ, midőn ünnep vagy népgyűlés volt, például midőn a nemzetőrség először vonúlt ki őrállásra, a tavaszi örömmámorban mindjárt talált a lelkesedésre alkalmasabb karéneket, melyhez Egressy Béni csak a szöveget szolgáltatta s nem a zenét.
