A forradalmi költészet
A forradalmi költészet
A FORRADALOMNAK tulajdonkép nincs szüksége alkalmilag szülemlett és megírt költeményekre, mivel saját maga is – mihelyt egyszer erőre, hatalomra kap, – mindig az elragadtatás, sokszor a rajongás költészetétől van áthatva, hevítve.
Az emberek akkor nem írják, hanem csinálják küzdésükkel diadalmaikkal a hőskölteményeket, a vitézség, önfeláldozás, elszántság romantikáját; vagy szerencsétlenségükkel, bukásukkal, katasztrófáikkal a megrendítő tragédiákat. Erélyes tettek mezején halmozzák föl azt az új, nagy és gazdag történelmi anyagot, melyet későbbi nyugodt, békés idők történetírói és költői dolgoznak föl hatásos és becses művekké. Forradalmakban gyakran válik általánossá olyan szent láz, minő máskor ihletképen száll meg egyes költőket, kik nagyot, maradandót bírnak alkotni. Lázas idők azonban egyeseknek sem engednek soha elegendő nyugalmat költői eszméik megéredésére, nagyobb kompoziciók létrehozására s általában arra a műgondra, mely a bel- és külforma teljes összhangjában s művészi szabatosságában biztosítja a hévtől izzó lelkek gondolatainak és érzéseinek tartós hatását, irodalmi hosszú életét.
A mi másfél évig tartott forradalmunk, dicsőséges szabadságharcunk sem hagyott ránk nevezetesb költői műveket, kivéve a Petőfi szenvedélytől lobogó dithirambjait, Sárosy Gyula harsogó Arany Trombitáját, Szigligeti egy történelmi drámáját s egy pár hatalmasb szónokunk néhány ékesszóló beszédét.
A dithriambok sem tartoznak legnagyobb lirikusunk széptanilag legbecsesebb termékei közé; de tüzes lelkének olyan erélyes és indulatos kitörései, melyek őt a szabadság legmerészebb költőinek első sorába emelik. Az Arany Trombita pedig híjával van a művészi alkotások egyik alapkellékének: a kompoziciónak s voltakép csupán a forradalmi eseményekről és vezéremberekről írt verses krónika, melynek énekei időnként a történt dolgok feltünése szerint sorakoztak egymás mellé s költőjük az első részek megirásakor még nem tudta és nem is tudhatta, hogy miből gyűl össze az utolsó részek tartalma; de ez a mű mégis, részleteiben, mint a forradalmi lázas hév, a hazafiúi harag, a tősgyökeres népnyelv, a találó képek és bravúrrímek terméke, s mint az idő indulatának éles tüköre, jelentékeny értékkel bír. A II. Rákóczi Ferenc fogságát sem tűnteti ki mélyebb jellemrajz és nagy költői páthosz; de a magyar színpadnak akkori legelevenebb és leghatásosabb színműve. S az ékesszólás is, az olympusi idők óta, mindig a múzsák birodalmához tartozván, bátran számíthatjuk a forradalom szépirodalmához akkori legkitünőbb pár szónokunk néhány hatalmasabb beszédét is, köztük mindenek előtt Kossuth Lajosnak ellenállásra izgató s a kedélyeket felgyújtó szónoklatait, vagy a debreceni időből a legmerészebbet, a függetlenségi nyilatkozat szükségének okadását, melyben inkább a haragvó hazafiúi lélek szenvedélyes és erős páthoszát haljuk, mint az államférfiúi bölcsesség szellemét; aztán Szemere Bertalan kormányelnöknek teljes műgonddal kidolgozott és a stíl szépségétől fénylő nagy beszédét, melyet Szegeden a nemzetiségeknek adandó jogokról és a zsidók egyenjogosítáról mondott. Emelhet ezek ellen is a műkritika nem egy kifogást, de mégis szirtekként megmaradt emlékek azok, a túlzásoknak pattogó és egymást túlversenyző dikciói s a heves, de pongyola szószaporítások hamar elfolyt hullámzásai közepett. S a mellett a forradalmi költészetnek több alkateleme is van bennök, mint a politikai mély belátásnak.
Íme ennyi és nem több, mire az utókor is büszkélkedve mutathat, mint a forradalmi költészet és ékesszólás maradandóbb műtermékeire. Pedig mennyi volt akkor a megírott és elszónokolt eleven szó versenye! A sok új lapot mind hévvel, kedvvel írták. Majd minden létező költő – kicsije, nagyja – járult valamivel az események dicsőítéséhez, a hangulatok és érzületek kifejezéséhez s a harcokra serkentő buzdításhoz. A zöld asztalok, klubbok, népgyűlések, seregestül termették meghatására törekvő szónokaikat; de e lázas mozgalom legtöbb írója és szónoka csak ideig-óráig tartó hullámgyűrüzést idézett elő a közvélemény föl-föltornyosúló és sokszor ideges, szeszélyes áradásában. A mit sokan olvastak, hallgattak és tapsoltak a hét elején, feledték már a végén. Sebesen forgott akkor az idő kereke.
Egy, a mire igazán szükség lett volna, s a mi nélkül fegyverrel küzdő forradalom bajosan lehet el, nem szülemlett. Nem volt igazi közénekünk, közdalunk.
