Petőfi forradalmi költeményei
Petőfi forradalmi költeményei
Már 1847-diki első költeményében, a nagy szépségű Dalaimban, haragszik, hogy
De mit tűr a szolgaságnak népe,
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
A magyar ifjakhoz haragosan szól, hogy nincs bennök több lángoló hazaszeretet, pedig egy év múltán karddal kezökben mutatták meg, hogy van elég.
Énekli, hogy »háború volt mindig élte legszebb gondolatja« – a szabadságért. Majd fenyegetve kér a népért, hogy adjanak neki most, mert új Dózsa György támadhat, kinek szellemét a tűz nem égeté meg az izzó vastrónon. Erősen hisz a háború új vérfolyamában, melyből a népek örök üdve támad s akkor »a menny fog a földre leszállni«. Arany Jánosnál című költeményében írja, hogy nem neki való a magány; csatatér kell neki, hol sárosan, véresen essék el. Valóságos vizió! Már nős és boldog ember, midőn 1848-ban kéri az ő ruháit foltozgató nejét, hogy zászlót varrjon neki a csatatérre, mert
Ha ilyen szép kéz varrja meg,
A győzelem belészeret.
A győzelem belészeret.
S mindig erősebbek lesznek a lázas látományok. Megénekli Beaurepairet, ki meglőtte magát, midőn Verdun gyáva népe fel akarta adni ostromolt városát a németnek. Már e költemény is így kezdődik:
Hogy kitelt a franciáknál
A király becsülete.
A király becsülete.
Következik, mindjárt a Talpra magyar s a 15-ik március dicsőítése s még két hazafias költemény után A királyokhoz írt lázas dithiramb, a versszakok e visszatérő zársoraival:
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
Nincsen többé szeretett király!
Ez a költemény akkor korántsem lelkesítőleg, hanem megdöbbentőleg hatott. Petőfi maga írta, hogy népszerűtlenségének (képviselőválasztói bukásának) ez a mű a főoka. Elitélték, mint túlcsapongó féktelenséget mindazok, kik a szabadságot renddel párosítva óhajtják. Egy hajdú-böszörményi nemzetőr (ha jól emlékszem, Mező Dániel nevű) verset is írt ellene, olyanforma refrainnel, hogy bármit mond a féktelen dühöngés, van még most is szeretett király. Mint ellenköltemény nem bírt ez poétai értékkel, de tartalmának igazat adott a közvélemény s még inkább igazat adna ma, midőn olyan királyunk van, kinek nem csupán köteles hódolattal tartozunk, hanem a kit lelkünk mélyéből szeretve tisztelhetünk. De akkor, az idő kemény forgatagában, a szentesített törvényeknek lábbal tiprását s a magyar alkotmány önkényes eltörlését tapasztalva, hová lett az a hódoló közvélemény néhány hónap múltán, midőn a honvédek csákó-rózsájáról is lemetszették a koronát, s Bajza József és Erdélyi János is – e komoly szellemű költők – elkeserűlten vállalkoztak a köztársasági eszmék hirlapi terjesztésére. Petőfi majdnem egy évvel előzte meg őket és a nagy változást előidéző eseményeket, költeményeiben. Úgyszólván előre látta, hogy hová jutunk.
Ujjongott, hogy Olaszországban »a sóhajokból égiháború lett s lánc helyett most kardok csörgenek«. Oda szólt Az országgyűléshez, hogy sokat beszélnek, szépet és jót is, de ebből nem él meg a hon, cselekedni kell, hogy ne maradjunk szolgák, Magyarország ne kofa legyen, hanem hős. Bízott a jövőben és »a magyarok istenében«. Szenvedélyesen érezte talpa alatt a földindulást: néplázadást, melytől a trón inog s a királynak rövid idő alatt csak egy híve marad: a hóhér. Dicsőítette Rákóczi emlékét, s költeményeket írt Bánkbánról, ki egy kerítő királynét szúrt le; Dobzse Lászlóról, ez üres fejű, üres zsebű királyról, ki nem hiába hogy cseh volt, de hejh csehűl is állott; meg Kun Lászlóról, mint tobzódó »fene gyerek«-ről, kit tivornyái közben három ember úgy oldalba szúrt, »hogy még meg se nyekkent«. E gúnyos versekben a gyűlölet élcei úgy cikáznak, mint a sújtó villámok. Még erősebben szórta azokat »Ausztria« ellen s várta a vész kitörését, melyben vérbe mártott lantját véres kezekkel fogja pengetni. Hangja néha úgy sivít, mint a vészmadáré a keletkező s mindjárt kitörő zivatarban, mely valóságos éltető eleme. Köszönti a forradalmat s előre hódol a Respublicának. Szilajon húzza a vészharangot, kiáltva: »Ébredj hazám!« A Vérmezőn fölidézi »a szabadságért elhullt dicső áldozatok: Martinovics és társaink árnyékait«. Büszke A vén zászlótartóra, édes atyjára, ki a Bécs felé gyáván megfutott Jellasics hadát üldöző magyar sereg soraiban van. Hangoztatja az Élet vagy halál jelszavát s belekiált a zajba, midőn
A Kárpátoktól le az al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar.
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar.
Közben leteszi a harci tárogatót, s írja ama bevégzett szépségű lírai költeményeit, köztük az Itt benn vagyok a férfikor nyarában címűt, melyek lantjának legdrágább gyöngyei. De a zajló idő nem hagyja nyugton s újra harsányan hangoztatja a láz dithirambjait:
Itt a nyilam! Mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem.
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak úgy porzik kínjába.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Királyi szék áll előttem.
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak úgy porzik kínjába.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Majd megírja lelkesítő Csatadalát, melynek rövid soraiban és eleven, gyors, erős ritmusaiban csakugyan »trombita harsog, dob pereg«.
Ez a harci dal megérdemelt volna egy lángésztől eredt dallamot, hogy a honvédek közéneke legyen. De ilyen nem támadt.
Nemsokára megszülemlik a legkegyetlenebb forradalmi verse: Akaszszátok föl a királyokat, mely vérszomjas kárörömmel kezdi »Lamberg szivében kés, Latour nyakán kötél«. Ez már olyan tombolás, mely a mai rendezett békés világ embereinek hátát, lelkét ugyancsak borzongatja. Akkor a láz legmagasb hőfoka volt, melyben a vér vágtat, az agy elveszti gondolkozását s a szomjtól égő ajk félrebeszél. Petőfi sem ír többet ilyet. Sőt lehangolják a Vesztett csaták, csúfos futások, de nem esik kishitűségbe s kitartó harcra buzdítja nemzetét, melynek diadalmaskodnia kell, hogy a szabadság Kanaánjába, mint hajdan Mózes népe, vörös tengeren menjen át, az ellenség kiomló vérén. S az 1848-dik esztendő végén búcsúéneket ír, megállítva még a pályavégzett évet, hogy ne menjen maga, mert
Sötét lesz a más világba,
Jó lesz egy kis égő lámpa,
Vidd magaddal dalomat.
Jó lesz egy kis égő lámpa,
Vidd magaddal dalomat.
Búcsút vesz a költészettől is, írván:
A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha irok, véres karddal
Irok költeményeket!
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha irok, véres karddal
Irok költeményeket!
Nem hallgatott azonban végkép a dal 1849-ben sem, bár nem valami sok termett; de a mi jelentékenyen szaporította a költő babérjait. Szidja – inkább borongó, mint lázadó hangon, – Európát, hogy lecsöndesűlt, mielőtt szabadságát kivívta volna s magára hagyta, egymagára a magyart. Megénekli a négy napos ágyúdörgést Vizakna s Déva közt, s dicső vezérüket, Bem tábornokot, ki mellett lovagolt a harc veszélyiben. A Csatában szilaj lelkesedés foly ereiben, mint »tüzér«. Erős a reménye: Bizony mondom, hogy győz most a magyar. Majd pacsirtaszót hallván megint, kedves dalban üdvözli a »tavasznak hírmondóját«. Nagy hittel festi Az erdélyi hadsereget és vezéreit: »Osztrolenka vérescsollagát«, a kivel csak győzni lehet. Külön énekli meg a vitéz Székhelyeket. Vajda-Hunyadon, mely egyik legszebb költeménye, ismétBemet isteníti, új Hunyadit látva benne. Ír egy büszke, jellemző költeményt A honvédről, s ebben magáról is:
Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Én is segítettem koronát leütni
| – Mi tagadás benne? – |
| Szökken a szemembe: |
| Győző seregébül, |
| A király fejérül. |
Az a bősz hang, mely a költőt 184-ban nem egyszer kérlelhetetlen fanatikussá tette, nincs már e költeményében. Önérzet, diadalvágy, hős szellem töltötték el a tettek mezején. Részesévé válván véres harcoknak, vitézi cselekedeteknek: nem kivánt már demagóg költő lenni. A királyokat sem átkozta, midőn köztük egynek régi szép seregét s a maga régi fényét úgy tönkre tették »a szegény honvédek, e rongyos legények«. A legyőzöttel, az idegen segélyre szorulóval szemben, nincs ádáz, kegyetlen szava. Nem is kell a nemzetet a trónvesztés kimondására izgatni, mert megtörtént. Közben családi csapás is éri: apja, anyja egymás után meghalnak s bánatát mély szomorúsággal fejezi ki Szüleim halálára című elégiai művében. Eltávozva a csatatérről e gyászeset miatt, még egyszer tüzeli az egész magyar nemzetet a berontott oroszok ellen: »Föl a szent háborúra!« Maga is indúl ellenök, de már fogyó reménnyel. Mező-Berényben írja meg – levert hangulattal – utolsó költeményét:
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogyis ne? Villog ellenünk
A félvilágnak kardja.
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogyis ne? Villog ellenünk
A félvilágnak kardja.
Ez is vizió, csak hogy már sötét. Sok nagy ok volt rá. A valóság rideg szele kezdte kioltani a lázas költő túlcsapongó reményeit, erős bizalmát s égnek törő vágyait. A parázs-vörös szenvedély feketébe borúlt.
A Talpra magyaron kezdődik s a Szörnyű időn ér véget a Petőfi forradalmi költészete s egyszersmind az akkori egész magyar irodalomé. Sem ő, sem mások nem írtak többet már a katasztrófa előre vetett árnyékában.
A Szörnyű idő a nyomasztó záradék. Mint ha már ennek soraiból a fegyverlerakás gyászos sejtelme is szólna. Magát a kényszerű tényt a költő nem érte meg. Az utolsó küzdelemre sietve, a segesvári csatatéren elveszett, eltűnt, ifjan, dicsőn, látatlanul. Szerették az istenek, hogy – saját óhajtása szerint – harcmezőn oltották ki fiatal életét. Különben sokkal kegyetlenebb véget érhetett volna. De még ha élve marad is nehéz elgondolni, hogy a szabadság, a forradalom e fékezhetetlen tűzű dalnoka milyen életet folytathatott volna a szolgaság idején, akár itthon kell lappangania tétlenül, akár számüzöttként idegen földön bolyongania hazátlanul. Annyira szabad madár volt és annyira ifjú, hogy akár béketürő szolgának, akár elnyűtt öreg embernek bajos elképzelni. Saját hő vágya teljesűlt végórájában. Hiszen csak nem rég írta:
Társaim arcáról, a kik elhullanak,
A hazáért halni legnagyobb boldogság
| Én arról azt látom, |
| Ezen a világon. |
Úgy halt meg ő is, drága örökséget hagyva nemzetére lírai költészetének tündöklő gazdagságában és hazafiúi énekeinek nagy gyűjteményében, mely utóbbiban a forradalmi korszak láza, tüze és szelleme a legerősebben tükröződik. De van e gyűjteménynek hiánya is. Bár szerfölött büszke volt a magyar vitézségre és dicsőségre, egy éneke sincs a tavaszi hadjárat diadalmairól, melyek Szolnoktól Nagy-Sarlóig, Komáromig s a bevett Budavárig annyi fényt árasztottak a honvédek fegyvereire. De ezeket a diadalmakat Görgei Arthur és tábornokai vívták ki s nem az ő dicsőített vezére, a kiért élt-halt. A Görgei seregének győzelmeiről másoktól sem szólnak maradandó költemények, de tényeiket, adataikat lelkesűlten jegyezték föl az akkori hírlapokban, melyeknek prózájába szintén nem egyszer vegyűlt a forradalmi költészet heve és izgalma.
