Petőfi
Petőfi
A kin a forradalom heve nem változtatott, hanem csak fejlesztett tüzes természetében: az Petőfi volt, ki éppen ez idő lázára és szenvedélyeire termett. Ezért is vált a szabadságharc költői megtestesülésévé. Senki sem fejezi ki e rövid, de nagy időszak lelkét, sóvárgásait, erélyes, elszánt, túlzó, tomboló vágyait és merész törekvéseit oly teljesen, mint a politikában Kossuth, a költészetben Petőfi. Saját nemzetét szeretni és ellenségeit gyűlölni sem bírta senki úgy, mint e két tüzes lélek. A szellem lángolásában s a szabadság kultuszában is mondhatni testvér-lelkek voltak. Csakhogy egymást szeretni nem tudták testvérileg. Kossuth nem becsülte elég nagyra ezt a gazdag érzésű és lobogó képzelmű lirikust, a kit a gondviselés jó kedvében adott nekünk.
Sárossy Gyula Arany Trombitájának első lapja
Midőn egyszer Frankenburg Adolf, mint az Életképek szerkesztője, megkérte Kossuthot, hogy engedje nevét dolgozótársainak sorában kinyomatni, ez elkérte tőle a névsort s aztán átolvasva, megjegyzé: »Jól van, nyomassa hát ki az én nevemet is, bár őszintén szólva az ember nem szerethet Petőfi-féle nevek szomszédságába jutni!« Petőfi meghallotta ezt s önérzetét méltán sértette e kicsinylő nyilatkozat; talán erre is gondolt, midőn 1847 vége felé A magyar politikusokhoz írt költeményét így kezdi:
Lenézik a szegény költőket
Ez elbízott, kevély urak,
Ez elbízott, kevély urak,
kik – a mint énekli – »az apró napi események mulandó pásztor-tüzei«.
Hozzátok képest, mikor égtek,
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok.
De hamvaitok is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok.
De hamvaitok is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.
Hozzájárúlt, hogy midőn a költő először ment harcba, fölajánlotta a kormánynak, melynek akkori lelke Kossuth volt, hogy családja javára (mert akkor már nemcsak neje, hanem kis fia is volt), vegye meg az ő összes költeményeit. Ezt a kivánatát mellőzték s ez nem kissé fokozta Petőfiben az elhidegedést. Tény, hogy nincs verse, sem próza-dolgozata, melyben a Kossuth neve csak elő is fordúlna. Táblabírónak tartotta és nevezgette barátai előtt, olyannak, kinek ő előtte jár a forradalmi szellemmel. Petőfi különben nem lelkesűlt a magyar tábornokokért sem, a katona-rend ellen elkövetett hibáiért össze is tűzött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, s még keményebben Klapka tábornokkal, kik ellen sértő, gúnyolódó verset is írt. Az ő lelke az egy Bem tábornok szeretetével és csodálatával telt meg. Vonzódott hozzá már azért is, mert egy leigázott nemzet szabad és hős fia. Alatta akart csak szolgálni, s bámúlta diadalait. Osztrolenka hősét a magyar haza megmentőjének s a századok múltán feltámadt Hunyadi Jánosnak nevezte dicsőítő költeményeiben, A hős »apó« is úgy szerette a fiatal költőt, mint tulajdon édes fiát. Midőn a bevett Nagy-Szeben piacán az érdemjelek ünnepies kiosztása volt, Bem maga tűzte föl Petőfi mellére a piros szalagra varrt kis ezüst koszorút. Jobbját nem használhatta, mert egy ujjának megsebesülése és lemetszése miatt fel volt kötve, s ezért így szólt hozzá: »Balkezemmel tűzöm fel, szivem felőli kezemmel«, mire a költő meghatottan felelte: »Tábornok úr, jobban szeretem önt az apámnál, mert az nekem csak életet adott, de ön becsületet.« És ezt valóban érezte is, mert ez az őszinte, férfias természet minden legkisebb szót érzett, a mit leírt vagy kimondott. Az sem szóvirág volt nála, hogy olyan harcmezőn óhajtott elesni, hol a szent világszabadságért halnak meg. A mint őt a hazai rónaság levegője minden ízében erős magyarrá, úgy a francia nagy forradalom története, melybe mint »a népek, az emberiség evangéliumába« egész lelke rajongásával belemerűlt, az emberi jogok világszerte való kivivásának heves sóvárgójává tette. E vágyban volt csak kozmopolita. Már 1846 végén, a halhatatlan lélek földi vándorlásáról álmodozván, egy rövid versében azt írja: emlékezik, hogy Rómában Cassius volt, Helvéciában Tell Vilmos, Párizsban Demsoulins Kamill … s azzal végzi, hogy »itt is leszek tán valami«. Lett. Nemcsak a szerelem és szabadság lelkesítő dalnoka, hanem a forradalmi szellem látnoka is. Valamint már 1847-ben élénken megérezte az 1848-iki szabadsági mozgalmak izgató nyugtalanságát, mondván: »úgy érzem előre a közelgő forradalmat, mint a kutya a földrengést«: 1848-ban meg az egy év múlva beálló trónvesztési nyilatkozványt sejtette meg és készítgette elő. Ő volt az első detronizáló, a királyok elleni ádáz versekkel, melyek – a korai exaltáltakat és demagógokat kivéve – országszerte a közhangulatba ütköztek. De ő nem törődött azzal. Költői kötelességének tartotta sötétben világítani, mert a költő – szerinte – »a szabadság örök lámpája«. Buzdította e század költőit:
Előre hát mind, a ki költő,
A néppel, tűzön-vízen át.
A néppel, tűzön-vízen át.
Bem arcképe és névaláírása.
(Petőfi rajza.)
