Széchenyi támadása: Kelet népe
Széchenyi támadása: Kelet népe
Széchenyi, a ki ez időben a legkimagaslóbb, mondhatni egyetlen vezér-férfia a nemzetnek, előbb örömmel és érdeklődéssel, majd mind jobban növekvő aggodalommal olvassa a Pesti Hirlap vezércikkeit; veszélyeseknek találja azokat a nemzet nyugodt fejlődésére nézve, annál veszélyesebbeknek, minél hatásosabbak, és »felriadva« a jövő képétől, melyet a Pesti Hirlap, szerinte, hazánkra okvetlenül hozni fog; nem tud ellentállni lelke parancsoló ösztönének, és alig hat hónappal megindulása után, egy hatalmas könyvvel támadja meg a Pesti Hirlapot és annak szerkesztőjét. A Kelet Népe (1841.), szubjektiv szempontból, talán a legérdekesebb e csodálatos nagy szellem valamennyi műve közt. Vallomásokon kezdi; elmondja, mily gyakran látta nagynevű atyját mély búba merűlve, melynek okát akkor nem érté, s csak később tudta meg, hogy az, mint »magyar«, reménytelenül szállott sírjába. Elmondja, hogy ő maga is mily soká tartozott azok közé, kik a magyar nemzetre, mint »volt«-ra, csak a bús elégia könnyei közt tekintettek; majd hogyan támadt szívében remény, mely hitté erősödött, hogy e nemzetre még nagy és fényes jövendő várakozik, oly biztosan, mint a hogy a kis makkból idővel termő tölgyfa lesz; hogyan, minő lelki küzdelmek után szánta el magát arra, hogy ő kiáltsa nemzete fülébe az ébresztő szót, s mekkora volt lelkének boldogsága, midőn a halottnak hitt test megmozdúlt s abban az élet lüktetése megkezdődött. Érinti a hibákat és tévedéseket, melyeket mindkét részben azóta elkövettek, de hála a gondviselésnek, »láthatatlan hatalmak pártolták és segíték a magyart«, a félreértések a nemzet és kormány közt megszűntek; a haladás útja nyitva, az agitációnak szüksége egyelőre megszűnt s mindennapi rendes hangya-munkára van szükség. Elmondja, mennyire örült, midőn meghallotta, hogy a haladni kívánó hazafiaknak közlönyük lesz, melyben a nemzeti élet erőművét szabályozzák és irányozzák, s minő várakozásokkal vette kezébe az év elején megindúlt Pesti Hirlapot. De most kínos érzéssel, kifejezhetetlen belküzdések közt kénytelen kimondani, hogy a Pesti Hirlap, ha vezércikkeiben az eddigivel homlokegyenest ellenkező taktikát nem követ, megsemmisülésre vezeti a magyart. Szól a szerkesztőről, kiket »tán az istenek a szokottnál magasabb fénykörbe állítottak« s kinek népszerűsége határtalan. Felszólítja, hogy legyen nagylelkű; szeresse inkább a hont, mint önmagát; ne szálljon le az államférfi magas álláspontjáról, s tűrje el, nemzetünk egykori felemelkedése kedvéért, netalán érzékenyebb vágásait. És azután az ő gondolatgazdag, rapszodikus, helylyel-helylyel mélyen megindító modorában, 24 sűrűn nyomtatott íven keresztül foglalkozik Kossuthtal, az ő lapjával és annak modorával. Kimondja, hogy elvben nincs köztük eltérés; haladnunk kell, ebben egyetért velök, de hogy mely útakon s miként: ebben van már a különbség. Kossuth fő hibája az, hogy szívpolitikus (ez a »modor« kérdése): mindig az érzelmekre igyekszik hatni s ezáltal örökös izgatottságban tartja a kedélyeket; pedig a szívnek a politikában csak tanácsadó szerepe lehet, s a legfőbb, az intéző hatalom az értelem kell hogy legyen. Kegyetlen szatirával gúnyolja ki Kossuth filantropikus szentimentalizmusát, »szívandalgását« s »misericordianus felfogását« – mint ő nevezi. De hibás Kossuth taktikája is; követel ott, a hol legfölebb csak kérni volna szabad, vagy szerényen óhajtani; így például midőn a főurak áldozatkészségét, vagy az előkelő családok nyelvének megmagyarosodását sürgeti; nem ismeri a dolgok egymásutánját; apró, másodrendű kérdésekre fordítja a figyelmet, midőn sokkal fontosabbak elintézéséhez még hozzá se fogtunk. Tiltakozik azon felfogás ellen, hogy ő ezelőtt 10–12 évvel ugyanazt tette, a mit most Kossuth; ezt csak az állíthatja, a ki úgy okoskodik, hogy mivel 1, 10, 100, mindannyian számok, tehát egyenlők. De még ha azt tette volna is, az egészen más volt akkor. Akkor a nemzet egy tetszhalott volt; életet kellett beleönteni minden áron; de ma élet lüktet minden porcikájában, s azt mesterséges úton tovább galvanizálni halálos veszély. Még nem vagyunk ugyan ott, de oda juthatunk. Mert a Pesti Hirlap izgató modora a nagybirtokosok gyűlöltté tételére és végeredményileg vagyon-elkobzásra vezet; a kiváltságos rend és minden felsőség meggyűlöltetésén dolgozik; s francia minták után, a Desmoulins Camille, Danton, Robespierre stb. nyomdokain halad, kik mind becsületes emberek voltak, a jót akaró filantropiával kezdték, de a szív és érzelmek tévútaiba keveredvén, az őket logikai szükségességgel a forradalomba vezette. Így járunk mi is, ha Kossuth meg nem válátoztatja modorát s abba nem hagyja a szenvedélyek izgatását.
A munka, mint mondók, rendkivül érdekes ma is, tele lélektani tapasztalatokkal és igazságokkal. Széchenyi minden ragyogó tulajdona benne van: szenvedély, búskomorság, humor, gúny, élc, páthosz. Tudásának, gazdag tapasztalatainak egész tárházát kitárja; az illusztráló tények, élcek, adomák egész sortüzét szórja ellenfelére, nem riadva vissza a fenyegetéstől sem; s önvallomásainak komoly páthosza néhol a fenségesig emelkedik.
