Kossuth Felelete
Kossuth Felelete
A munka megjelenése, természetesen, rendkivüli föltünést keltett. Kossuth, lapja 51. számában (június 26.), csak röviden reflektál rá, de megigéri, hogy könyv ellen könyvet fog írni, s pár hónap múlva megjelent a Felelet gróf Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajostól. E mű, az öreg korban, külföldön készűlt Emlékiratokat nem számítva, az egyetlen könyv Kossuth tollából, s írói szempontból már ezért is figyelmet érdemel. Nem összefüggő, szoros logikai rendben, de töredékesen, darabokban van írva ez is, mint Széchenyié: mintegy visszhangja annak.
Kossuth, mint egy, a maga igazságáról föltétlenül meggyőződve levő ember, a fiatal harcos ügyességével, könnyedén, játszva veri vissza Széchenyi támadásait s szedi szét okoskodásait. Bizonyos büszke önérzet vonúl végig könyvén, párosúlva a Széchenyi személye iránti nagy tisztelettel, de a mely azért nem gátolja sem a gyakori irónia, sem a kíméletlen őszinteség alkalmazásában Széchenyivel szemben. Sajnálja, hogy ez annyi önvallomást tett könyvében, a melyeknek – mnodja – későbbi életrajzírója nem igen fog örülni: de egyszersmind azokat ügyesen felhasználja ellene. Igy különösen a két szék közötti helyzetet, a melyről Széchenyi többször panaszkodik, hogy t. i. sem fönt, sem lent nem bíznak benne, s a mit Kossuth egyenesen Széchenyi szerencsétlen taktikájának tulajdonít. Rámutat az ellenmondásra, hogy a míg Széchenyi a Hitelben és Világban a magyart erőteljes, fiatal népnek mondja: a Kelet Népében már úgy szól róla, mint a mely a sír szélén áll. Rossz historikusnak mondja azt, a ki 1760 táját dicsőítni tudja; s az, a ki az utóbbi országgyűlések hangulatában a forradalom előjeleit s a karzatok magaviseletében a convent jeleneteit látta: ugyanazzal a képzelettel alig nevezhető másnak, mint egy újabb Fouquier-Tinville-nek. Elfogadja, hogy szívpolitikát űz s Széchenyinek erős szétválasztását, hogy a politikában csak az értelemre szabad hatni, tévesnek tartja. Lehet és kell is hatni mind a szívre, mind az értelemre, a cél és körülmények szerint. De hiszen hol van magyar politikus, a ki annyira igyekeznék a szívekre hatni, mint épppen Széchenyi, s éppen ezen legutolsó munkájában, a Kelet Népében? Örvend azon, hogy Széchenyi a Pesti Hirlap elveit helyesli, sőt magasztalja, csak a modor és taktika ellen tesz kifogást. De kivel lesz képes elhitetni, hogy ez a modor, akármilyen legyen is, veszélyeztesse az elveket s megölje a nemzetet? Ha Széchenyinek megvolt rég kidolgozott, megfontolt terve a dolgok logikai egymásutánjára nézve: miért nem tette közzé, hogy mások is megismerhessék, s miért nem éppen az ő lapjában, holott arra, mindjárt kezdetben, egész tisztelettel fölszólította? Felel arra is, hogy ő minden áron vezér akarna lenni. Egy nemzet vezére csak az lehet, kit a közvélemény olyanul elfogadott. S az is igaz, hogy a nemzet nehezen válik meg egyszer elfogadott vezérétől, csak az maradjon hű önmagához; csak ne álljon elő különbözés irányban és célban, közte és a nemzet között. De ha imperátori teljhatalmat követel valaki magának: azt ugyan a magyar nemzet el nem tűri. Ne akarjon Széchenyi minden árom Prometheus lenni. Ne képzelje, hogy, ha netalán a nemzet beteg, azt egyedül ő gyógyíthatja meg.
Kossuth Lajos arcképe és névaláírása.
Mutogatja, hogy Széchenyi programmját mennyire igyekezett a Pesti Hirlap eddig is valósítani: de oly taktikát, a minőt Széchenyi ajánl, mely a szerencsés születésűeket áldozatokra csábítgatná, az alacsonyabb születésűeket pedig béketűrésre édesgetné, s a mely taktika Széchenyit a gyönyörű két szék közötti helyzetbe juttatta: a Pesti Hirlap elfogadni nem fog soha. Védi magát a népszerűség-hajhászat ellen. Igen, ő becsüli a népszerűséget s nem tetszeleg magának abban, hogy azt mintegy akarattal eljátszsza: de nem mint célt, hanem csak mint eszközt, de egy igen hatalmas eszközt. A agitációra azt jegyzi meg, hogy tulajdonképen minden szó, minden beszéd agitácio, mert ez által egyik ember hatni kíván a másikra; s nemzeteknél úgy, mint egyéneknél, az az élet föltétele. Védi filantropikus felfogását a közügyekben s végül a három legsúlyosabb vádat: a birtok-megtámadására való izgatást, a kiváltságos rend és a felsőség gyűlöletessé tételét s a Robespierre-Marat-féle forradalmi úton járást cáfolja, ez utolsót egy »rémletes rodomantadának« nevezvén. Végül meleg hangon aposztrofálja Széchenyit; jobbját nyújtja neki a békülésre: kéri, hogy tanácsával gyámolítsa őt további működésében. De ha ezt nem akarná is tenni: legyen meggyőződve, hogy további »alkotó« munkájában, a százezrek közt, kik a grófot tekintik vezérökül, erősebb napszámost találhat, de hívebbet, mint ő, Kossuth, egyet sem.
A munka, mint említők, bár széttördelt, de élénken, meggyőződéssel van írva; kiterjeszkedik Széchenyi minden számbavehető vádjára s egyik igen szerencsés vitatkozási fegyvere, hogy Széchenyinek különböző időkben tett nyilatkozatait idézi ellene. A gúny, s néhol igen sikerűlt gúny, és páthosz ebből sem hiányoznak s a nemes, szónoki fellobbanások itt-ott mint láng csapnak föl a bizonyítás érvei közül. De páthoszuk közt különbség van. Kossuthé a rhetorikai, szónoki páthosz; Széchenyi egyes kitörései, felkiáltásai a tragikai hőst juttatják eszünkbe, a ki érzi és érezteti, hogy saját életéről van szó. Általában mind a két író a maga teljes egyéniségével van benne e két könyvben, melyekben először mérték össze fegyvereiket. Látjuk a két egyéniség közt levő roppant különbséget, fölfogásban és cselekvésben; és látjuk azt is, hogy ezek soha egy úton nem haladhatnak. Széchenyi a gazdag magyar arisztokráciának egyik, bizonyára legbüszkébb tagja, a ki nem akar egyszerre és gyökeresen szakítani a múlttal, de azt lassanként átalakítani, jobbá tenni, s ezen munkájában fölfelé, a főrendekre és a kormányra támaszkodik. Kossuth, a középnemesi osztály gyermeke, a vagyontalan ügyvéd és hirlapíró, természetszerűleg a demokrácia képviselője; politikai működésében nem tradiciók, hanem eszmék és elvek vezérlik s munkájában kizárólag lefelé, a nemzet zömére támaszkodik, úgy hogy még a főrendűeknek is szemökre kiáltja híres mondását: »Veletek s általatok, ha tetszik; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.« Széchenyi aggódik nemzetéért s félti azt a forradalomtól; Kossuth teljesen bízik annak jövőjében s a forradalmat üres rémképnek mondja, de ha – a mint látandjuk – majd elérkezik, akkor se réműl meg tőle. A két ember a kormányzó nemzet két osztályát képviselte, a melyek nem először ütköznek így össze hazánkban a vezetés jogáért, döntőleg és válságos viszonyok között. A mohácsi vész előtti években ugyanez a harc vivatik Báthory és Verbőczy s pártjaik között. Kossuthban a Verbőczy lánglelke lobogott, de még hevesebben mint azé; Széchenyiben a büszke Báthoryaké, ha ugyan az övénél nagyobb büszkeség s a Széchenyi névnél méltóságosabban hangzó név az ő fülében lehetett volna. Ettől fogva a két férfi szakadatlan harcot vív egymással, mely csak az egyik tragikai összetöretésével szűnik meg. Széchenyi ösztönszerűleg érzi, hogy a vezérség kisiklik kezéből; s Kossuth, a ki eleinte nem mert ilyen nagyra gondolni, lassanként akaratlanul is befogadja keblébe a gondolatot, hogy a vezetésre van hivatva, s ez önérzetét és bátorságát növeli. Ő benne testesűlt meg először, mint kiváló képviselőjében, a demokratikus modern Magyarország, mely nem őseire, hanem csupán tehetségeire támaszkodik s ismeri és vallja I. Napoleon híres mondását: »La carričre est ouverte aux talents«.
A két küzdő férfi közül melyiknek volt igaza? A maga szempontjából mindkettőnek. És a nemzet történeti fejlődése szempontjából? … Igaz, hogy a forradalom, a melyet Széchenyi megjósolt, bekövetkezett: de az nem azzá lőn, a mitől Széchenyi rettegett, a nemzet halálává; de lőn annak ujjászületésévé, a melyből, a külső leveretés után is, győztesen, hitben, erőben megifjodva támadtunk fel.
