Trónkereső
Trónkereső
Tragédiáinak élén a Trónkereső áll, a melynek abszolut becset tulajdonított az akadémia, midőn a Karácsonyi-díjat odaítélte neki. (1868.) Borics a magyar királynak törvénytelen fia. Elégületlen magyarok trónra hívják őt, a ki születése e titkáról nem tudván, tehát hivén, hogy a trónhoz joga van, föllép trónkövetelőnek. Anyja klastromban vezeklik bűneért, de fiát nem világosítja fel. Az ellenpárt a darab egy fordulóján kilép e váddal, a miért Boricstól lengyel hívei el is pártolnak. Boricsnak eddigi jóhiszeműségéhez azonban ezzel egy újabb serkentő momentum járul: anyja időközben meghalt s fia születése titkát egy levélben hagyta hátra, mely levél Borics felesége kezében van. Ez azonban inkább meghagyja férjét tévedésében, és Borics most már nemcsak a trónt követeli, hanem anyja rágalmazóin is boszút kíván állani. Vállalatában azonban nem szerencsés, úgy hogy kénytelen szövetséget kötni egy kún fejedelemmel, a kinek romantikus tulajdonságú leánya, Rózsa, Boricsba szerelmes, őt már a csatában meg is mentette. Ez a dolog fölkelti Borics nejében, Juditban a féltékenységet. Judit fölfedi Boricsnak születése titkát, mire a csalódott trónkövetelő lelkében megtörik és vonakodván jog nélkül eddigi szerepét tovább játszani, a felbiztatott kúnokat magára ingerli, a kiknek azután áldozata is lesz, mint Coriolán a volscusoké.
E vázlatból kitetszik az, hogy Szigligeti Ede ott is, a hol a tragédia terén legmagasabbra emelkedett, nem tudott igazán tragikus lenni. Nem lehet azt mondani, hogy a Trónkereső tragikuma formailag nem volna egészen korrektül megkoncipálva. A hős szubjektiv igazsága egyik alaptartalma a tragikumnak. És ha az elégséges is volna a tragikus hatás elérésére, Borics drámája valóban jó és igazi tragédia is volna. A mi ettől a szerencséjétől megfosztja, az az, hogy Szigligeti nagy tehetségében nem foglaltatott benne az a képeség, hogy igazi nagy embereket, tragikus hősöket tudjon megfesteni. Ez, mondhatnám, az ő tragikuma: nagy talentomából éppen csak azok a momentumok hiányoztak, a melyek a legfelsőbb lépcsőre vihették volna. Valahányszor megindúl, hogy felhágjon e glóriás magasságra, az utolsó fokokról erővesztetten lehanyatlik.
Szigligeti kézirata. (A Fenn az ernyőből.)
Egy nagy lélek, a ki kicsinyes világi okokon megtörik: tragikus lélek. A kis lélek, a ki nagyokra tör, szánandó vagy nevetséges. Mily aggodalmas mesterséggel kell e jámbor Boricsot jóhiszeműségében megtartani, hogy tragédiáját végig játszhassa. Az anyja kínos keserve a klastromban, titkának levélre bizása, a mi bántó és kicsinyes színpadi fogás. Ott, a hol a költő a lélek rejtelmeit van hivatva mozgósítani, íme egy lepecsételt levéllel dolgozik. Judit, e levéllel kezében, melynek titkával visszaél, erősebb alak mint a tragédia hőse. És a megoldásra, a konfliktusból való kikeveredésre ismét nem az érdeklettek lelki tartalma segíti a költőt, hanem egy harmadik asszony kalandos természete és féltékenység a hitves részéről.
Hogy Borics igazán nagy tragikus legyen, ahhoz egyéniségében kellene az anyagot megtalálnunk. Az uralkodás ellenállhatatlan vágyát szívében, e vágy jogosúltságát képességeiben, testi-lelki tulajdonságaiban kellene viselnie, hogy szimpatikus és félelmes legyen a törekvése. Születése legendáját mint serkentő és zaklató momentum misztikusan játszhatnék bele végzetes pályája fordulataiba, de nem mint egy prózain kezelt, utóbb levélbe bujtatott titok, melyet megmondok vagy meg nem mondok – nem a költői igazság, hanem a szerző szüksége szerént.
Rózsa kalandos szereplése megrontja a mű stílusát is. Mint egy kisegítő eszköz fonódik bele a mű kibonyolításába, egy regényes exisztencia, az iskolai fantázia és színpadi romantika festett alakja. Azt lehet e műre mondani, hogy ügyes tragikai sablon, de nem tragédia. A formája megvan, a tartalma nincsen meg. Megvan a helyes kompoziciója, nincsen meg a tragikus koncepciója.
)
Nem tartozik a tragikum lényegéhez a nyelv, de a műalkotások ama külsőségei közül való, melyek nélkül magának a műnek a becse hiányos. Szigligeti komoly drámáinak a nyelve sem az, a mit közönségesen költői nyelvnek szoktunk mondani. Mennyire van még attól, hogy erőben, fényben, jellemzetességben, tömörségben, szárnyalásban, kifejezéseiben és strukturájában a tragikus eszme, a szenvedelem, az emberi érzések és indulatok egész skálájának érzéki képe legyen! Emlékezetes, hogy a Trónkereső egyik akadémiai bírálója – igaz, hogy lírai költő, Tóth Kálmán volt – e tragédiának első sorát olvasván, félretette a könyvet, mint elolvasásra nem érdemest. A ki, úgy monda, ily verssort ír, az nem arra való, hogy tragédiát írjon. Csak bíráló társai figyelmeztetésére foglalkozott behatóan a munkával s természetesen azután ő is ennek adta a díjat.
Szigligeti Ede.
