Szigligeti vígjátékai
Szigligeti vígjátékai
A tért, a melyet víg múzsája járt be kifogyhatatlan táncos kedvében, mint két szélső határkő a Fenn az ernyő, nincsen kas (1857.) és a Liliomfi (1849.) jelölik. Amaz mint legszorosabb formába rótt, versben megírt akadémiai munka, a mely a vígjátékban legmagasabb törekvését és legelőbbkelő sikerét jelenti. Egy ügyvédcsaládról szól, a mely tehetségét meghaladó fényűzéssel iparkodik két lányát fővárosi farsangolással férjhez adni. Természetesen, a vígjátéki eszme az, hogy az igazság, a természetesség, az őszinteség a hivatott és reális tényező az élet intézésében, nem a hazugság, tettetés és játék. Egyszeű eszközökkel, természetes bonyodalommal, az alakok sikerűlt jellemzésével kellemesen folyik e mű kellemes végre. A kardos mama, a ki férjén és gyermekein erőszakoskodik és fáradhatatlan a maga kiszámításaival és töltésbe nem szorítható asszonyi svádájával: jelesen és szeretetreméltóan van megrajzolva. Nem jellem, csak alak, a ki magát és környezetét is elámítja és terrorizálja föltevéseivel és hibás számításaival, s ki aztán elmésen megy bele az ellenkező irányba, mikor kudarcot vall számításával, de mégis férjhez adja a leányait. A különböző természetek szépen ki vannak osztva a darabban: a hiú lány, ki atyjával tart, a szerény, a ki anyjával tartana, ha a papa olyan kitünően nem viselné a papucskormányt. A szerelem is szerencsésen avatkozik a bonyodalomba, hogy végül az elnyomottak számára biztosítsa a diadalt, a furfangosokkal szemben az okosok számára. Ez a szellem vonúl végig Szigligeti összes vígjátékain. Anyagát a szűkebb polgári viszonyokból, a családi élet köréből szedi. Nem lép se a politikai, se a társadalmi eszmékkel közösségbe. A Mamában (1857.) az anyóskérdés van feldolgozva, a Nőuralomban (1862.) a női hatalmaskodás a házasság kötelékében. Ha történeti anyaghoz nyúl is, minő a Bajúsz, (1867.) bonyodalmát ugyan e tényezőkre fekteti; a história nem jön bensőbb érintkezésbe vígjátéki szándékával, csak a keretet adja hozzá.
