Szigligeti drámaírói tehetsége
Szigligeti drámaírói tehetsége
Szigligeti Ede az igazi drámaírói talentumok széles tehetségével volt megáldva, a mely átölelte e művészet egész skáláját a bohózattól fel a tragédiáig. A mit pedig itt mondok, az igazi drámaírói talentum jellemzőbb tulajdonságáról, azt sem a görög, sem a francia klasszikusok példája meg nem cáfolja. Amazokat is, emezeket is bizonyos egyoldalúság jellemzi, a mely azonban nem az egyénben rejlett, hanem felfogásukban, koruk művészetének irányában, fejlődésében, a mely őket ez egyoldalúságra vitte. Görög felfogás szerint más volt a tragédia-író, más a komédia-író. Kétféle volt a feladatuk, nem abban, hogy egyik víg volt, a másik meg szomorú a maga művészetében; hanem hogy egyik az emberi indulatokat és cselekedeteket idealizálta, a másik pedig kigúnyolta. A zárt formák ama tökéletes világában a határok összezavarása botránkoztató lett volna és a szerepcsere képzelhetetlen, noha feltehetjük Sophoklesről, hogy nem volt humor és szatira nélkül, s viszont tudjuk Aristophanesről, hogy a páthosz nem esett kivüle költői erejének. A francia klasszikusok önkényt mennek bele Arisototeles kultusza nyomán az antik világ poétikájának e bilincseibe, de ki kell emelnünk a leghatalmasabb francia drámaírói szellemnek: Moličrenek tragikus akcentusait Tartuffe, A fösvény és a Mizantrop című darabjaiban. Nem tehetségükön múlt tehát egyoldalúságuk, hanem korukon.
A termékenység egyáltalán az igazi írói kvalifikációhoz tartozik. Az író fogékonyabb lény mint más halandó. Attól a mit lát és hall, és attól a mit olvas, megtermékenyűl és világra hozza elméje szülötteit, melyeket ennek szoktunk nevezni, de szíve gyermekeinek ép oly joggal mondhatnánk, mert hiszen nem az elmének, hanem az ember egész intellektuális erkölcsi és érzelmi lényének része van munkáiban.
Szigligeti Ede az igazi író termékenységével volt megáldva és egyszersmind a legszélesebb talentumok közé tartozott mint drámaíró. Muzsája proteusi tündérséggel csereberélte a világ összes ruháját: a tógától a mi utcai viseletünkön keresztül a bohócok tarka mezéig mindjét. Műveit el lehet osztani három nagy csoportra: a komoly drámák csoportjára, a vígjátékokéra és a népszínművek bokrétájára. A komoly dráma ismét kiterjeszkedik a felsőbb nyomokon járó tragédiától az érzékeny-játékokig. Vígjátéki muzsája félfelül érinti a klasszikus vígjáték légkörét, mely verses formában tudása javával kéri a babért, félkezével biztosan vezérli színpadra a durvább anyaggal és külsőbb eszközökkel dolgozó bohózatot is. Népszínművei ismét egész széles mezőt járnak be: a típus megalkotásától egészen odáig, a hol puszta helyzetek és a személyek tarkasága van hivatva kelendővé tenni a munkát, melynek létrehozásában költői alkotó vágyának és színpadának szüksége megosztott, egyenlő szerepet játszanak.
