Korkép
Korkép
Ennek a hitnek, Arany születése idejében, nem sok nyoma volt széles e hazában. Közéletünk, nemzeti törekvéseinkkel, évtizedek óta elhallgattatva hallgatott. A szellemi politikai és anyagi elnyomás, az elrettentés és megrontás bécsi rendszere az általános nemzeti elernyedésben már-már célhoz jutott. »A tehetetlen kor jött el«, melynek »szivét álom öldöste«. A legtüzetesebb nemzeti költő, Berzsenyi is mintegy a kikerűlhetetlen fátum betelését látta fölöttünk; »romlásnak indúlt hajdan erős magyar!« kiáltotta, de csak a pusztába. Azonban, ha történetünk egész folyamában alig volt kor, mely kevésbbé biztatott volna a jövővel: bizonyára nem volt egyetlen egy sem, mely méhében dúsabb ajándékot rejtegetett volna. Századunk három vezérszelleme már készűlt jövendő pályájára. A huszártiszt, kinek lángszellemében az új Magyarország képe először születik meg, már a lipcsei csatában hadakozik s el-elmereng nemzete sínlődésén; egy zempléni fiú, kiből hazája legnagyobb szónoka lesz, már gyakorolja magát a rhetorikában a Sátorhegy alatt; egy zalai deák, kinek tudománya, bölcsessége és jelleme meg fogja menteni a magyar alkotmányt, már forgatja a magyar közjogot Győrött. Mellettök, utánok fejlődnek, tűnnek föl irodalmunk, költészetünk legnagyobbjai. Egy ismeretlen ügyvédsegéd és színész képzeletében az előbb-utóbb viharral fenyegető nemzeti szélcsend fölidézi Bánkbán képeit: senki sem tud róla, de már kész a legjobb magyar tragédia. A vígjáték jövendő mestere is megérkezett már világ-kóborlásából Pestre, még csak pusztulásnak indúlt gavallér, kiről talán családja sem szeretne mitsem tudni; de a komédia múzsája már kiszemelte, hogy nemsokára nemzetének büszkesége legyen. Egy fehérvármegyei ifjú a pesti egyetemen kipirúlt arccal hallgatja Horvát István tüzes ábrándjait az ősmagyarokról; a csodaképek elragadják, mintha valami fenséges és édes zene bűvölné el lelkét: a mesés hajdankor e jelenetei az ő lelkének ezzel a titkos zenéjével nem egészen egy évtized múlva el fogják bűvölni nemzetét s megteremtik az új magyar költészet nyelvét. Egy kis báró-fiút a budai iskola padjain már támadják a magyar életnek amaz ellentétei, melyeknek mély bölcselőjévé és költőjévé jelölte ki sorsa; egy másik Erdélyben már nézegeti a krónikákat, a fegyvertárakat, a romokat, melyeket az ő szelleme mindörökre meg fog eleveníteni. A rimaszombati csizmadia-fiú már hallgatja a sajóvidéki meséket, melyekkel egyike lesz azoknak, a kik új lelket öntenek költészetünkbe. És mielőtt a reformkor 1825-ben beköszöntött volna, megszületett Petőfi is. E szomorú évtizedeknek századokra született dicsőségei mind.
A nagyszalontai csonka-torony. (Petőfi rajza.)
