Zrinyi és Arany
Zrinyi és Arany
KÉT NAGY EPIKUSUNK látott napvilágot 1817-ben. Az egyik csak újra született: ebben az esztendőben adta ki Kazinczy a Zrinyiászt. Másfél századosnál hosszabb álhalálából feltámasztván, mintegy fölfedezte a nemzetnek egyik legnagyobb költőjét, az addig olvasatlant és ismeretlent, ki voltakép csak innen kezdve foglalja el megillető helyét költői szellemünk képviselőinek legelső sorában. Ugyanebben az évben született Zrinyinek legméltóbb és legnagyobb utóda: Arany. A véletlen játéka így fogta össze amannak új életre ébredését emennek pályakezdésével. A két epikus, e találkozás után, nem is vált el többé soha, s tudatunkban valószinűleg ezután sem fognak elszakadni. Arany szelleme jóformán egész életén át foglalkozott Zrinyivel. Az olyan tanítványok ismerik csak ezt az állandó vonzódást, ezt a nemes csodálatot mesterük iránt; azok lesik, fontolgatják, ellenzik ilyen szeretettel és gonddal mindegyik szavát: azok követik ilyen kitartással lépésről lépésre; azoknak fekszik így a szívökön mesterök híre: a kiket a sors arra választott ki, hogy mesterök méltó büszkeségei, koszorújának méltó örökösei legyenek. Mintegy az ő karján jelent meg először, Zrinyi és Tasso című értekezésével, az akadémiai színe előtt 1859-ben; fölidézte a Zrinyiász költőjének mestereit, különösen Tassót és Vergilt, fáradatlan gonddal és éles szemmel vetette egybe époszaik menetét, részleteit, képeit, kifejezéseit. Hogy a befejezetlenül maradt értekezés hova törekedett és hova jutott volna, hátrahagyott jegyzetei felvilágosítanak bennünket: bármennyit kölcsönzött Zrinyi Tassótól, mester maradt mellette is, még pedig tárgyának felfogásában és jellemrajzban nagyobb mester nála. De nemcsak a tudomány szövétnekével forgott Arany Zrinyi körűl, hanem igyekezett népe értelméhez és szivéhez is közelebb hozni: nyelvének avúltságait, verselésének darabosságát nagy tiszteletével, szerénységével és tudásával egyengetni, javítgatni kezdte meg 1848 elején s a második ének közepéig haladt. A mint így ő kitartott Zrinyi mellett, őt sem hagyta el a nagy nemzeti epikus szelleme sohasem: Arany legutolsó törekvéseinek egyike hún époszának befejezése volt; Csaba királyfit még a halála előtti esztendőben is tervezgette és írta. Valóban, a mi Zrinyihez kötötte, nemcsak eszthetikai vonzalom volt, hanem a szellemi rokonságnak bizonyos kapcsolata.
Különböző korok szellemének napja, különböző viszonyok hatása érlelte lángelméjöket; de egyazon alapon ébredt, egyazon talajból erősödött mindakettő s közös művészetök vezérgondolatára és alapfeltételeire nézve is egyek voltak. A született zászlósúr s a földmívesfiú, a jezsuiták s a debreceni kollégium növendéke, a törökverő hadvezér s a szalontai jegyző, a nemzete sorsát irányzó politikus s a fővárosnak benne mindvégig idegenül maradt költő-remetéje: egyaránt egész nemzetök költői tartalmát hordják lelkökben, mindazt, a mi tudásából és érzéséből, képzeletéből és törekvéseiből költői indítékul kinálkozik. A különbség csak az, hogy ezt a szellemet Zrinyi tettekben is kifejezte s úgy szólván saját dicső közpályáját kisérte énekével. De Aranyt nem kevésbbé hatotta át az a gondolat, hogy igazi éposz csak a nemzet lelkéből fakadhat. E lélek büszkeségének és hitének lángja tör elő a köz-bűnbánat hamuja alól Zrinyinél; e lélek sugallja, közös emlékeivel és reményeivel, bizalmával és képzelgéseivel, a maga sajátos módján és nyelvén Arany költészetét. Zrinyi nemzete: a magyar nemesség, kinek »dedikálta munkáját és vérét«, az őseikre büszke unokák; Aranyé: a haza egygyé olvadt lakossága, a nagyjairól regélő nép. De mindegyikökben a nemzetnek legigazibb világa s egyik legszentebb hite emelkedik költészetté: hite önmagában. Ez a legrégibb, legmélyebb, az örök époszi motivum.
Arany János arcképe (Petőfi rajza) és kézirata.
