Arany a szülei háznál
Arany a szülei háznál
E kor méhe szülte, az elsők elsejévé, Aranyt is. Egy kis nádas parasztházban köszöntött a világba, Nagy-Szalontán, 1817 március 2-án. Öreg szülőinek, Arany Györgynek és Megyeri Sárának, utolsó, tizedik gyermeke volt. De rajta kivül csak az első leány maradt életben, már akkor maga is asszony, a ki kis öcscsét anyai tejével táplálta. A család szegény volt, mindössze is egy házuk és földecskéjök; de már közel kétszázéves nemeslevelet őrzött I. Rákóczi Györgytől s elei a kraszna-vármegyei Nagyfaluból szakadtak Biharba. Az öreg szülőknek öröme, reménye lett a kései jövevény, kit a maguk öreges jámbor, tisztes gyöngédségével dédelgettek. Ennek a háznak az élete a költőnek az a legrégibb emléke, melyből a Családi kör szövődött, ez a legkitünőbb magyar paraszt-idill, a munka, a megelégedés, jó szív és vallásosság egyszerű világából. A ház, a kép teljessége kedveért, talán népesebb és elevenebb, mint Aranyéké volt; de azért az ő házuk ez. A játszi emlékezet tükrében feltűnik a költő előtt a maga egykori csöndes, komoly alakja is, a mint könyvébe bújik, nótákat és verseket kedvel, maga is próbálgat s az apja papot jövendöl belőle. Fergusson és Burns híres költeményeire mutathatunk, mint ez idill mintáira. A ki ismeri őket, az érzi a különbséget is; a miben egyeztek: az a két szellem egyezése, a magyar és skót kálvinista földmivelőé: a földhöz való ragaszkodás, a munka edző öröme és a vallásosság. Ebben az isteni félelemben, nevelték Aranyt: a munkás szegénységnek tiszta, vallásos és erkölcsi levegőjében, melynek tisztasága, kényessége és egyenessége elkisérte egész pályáján. A szülei háztól kisérte a hit, vagy legalább szükségérzete és kegyelete: ő is maga tanította imádkozni fiát, mint egykor atyja őt, s utolsó költeményeinek és egyszersmind a legmélyebb magyar reflexióknak egyikében, a Honnan és hová címűben, az agg költő ajkain a gyermek imádságának töredékei reszketnek. Hogy az életnek,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
Én azt meg nem tagadom.
Mit hisz a tudós? ő lássa.
Lesz dicsőebb folytatása:
Én azt meg nem tagadom.
Mit hisz a tudós? ő lássa.
Az öreg Arany György nem volt tanúlatlan ember, részese a valamelyik kollégium vagy partikula padjain megfordúlt kálvinista földmivelő tudásának, melynek legnagyobb részét a biblia teszi ki, azután még egy kis deák szó. Fiát maga tanította meg a betűkre s valami latinra is a Pater nosterből és a Credóból. Olvasni úgy szólván a bibliából tanúlt, a melynek számos részletét, mielőtt a betűket ösmerte volna, a zsoltárokkal együtt könyv nélkül tudta. Fejledező lelkének első, hatalmas tápláléka a legtiszteletesebb hagyomány volt; így gyökerezhetett meg észrevétlenül a hagyomány iránt való rendkivüli tisztelete, mely költői egyéniségének legjellemzőbb vonása. A mint ő első lelki táplálékát, gyerrmek lelkének legelső, tehát legmélyebb benyomásait a hit mondáiból merítette: mindig a hitben kereste az epikai költő hatásának alapját s mindvégig szigorúan ragaszkodott az epikai hitelnek, a hívő köztudat támogatásának általa formulázott törvényéhez. A költő gyakorlatának s az eszthetikus tanításának, hogy az epikus, a mikor és a meddig csak teheti, ragaszkodjék a köztudathoz, ennek mondai tartalmához, egészökben s részeikben; lélektani gyökérszálai visszanyúlnak a szalontai kunyhóba, hol a kis Arany újra meg újra megújuló gyönyörűséggel olvasta Mózes és a királyok könyveit. Könyvére tisztelettel, magára szeretettel, koraértségének csodálatával nézett mindenki. Csöndes, komoly és érett gyermek volt, a két öreg között egy harmadik kis öreg, keveset pajtáskodó, testi dolgora »vézna és ügyetlen«, de annál mohóbb könyvmoly, ki nyomtatott betűt, melyhez hozzájuthatott, nem hagyott olvasatlanul. Mig a napsütötte szép rónaságon némán szemlélkezett s az iskola-udvar lármás csínyeitől és mulatságaitól félrehuzódott, a gyermeki természet mozgalmasságának ösztöneit egészen belső világában elégítette ki: tanúlt és olvasott mindent, különösen sok verset és históriát, s a képzelet és a hangok játéka, a versfaragás, az ő gyermekjátéka lett. Egy meg is maradt ezekből a gyerekverseiből, egy köszöntő volt tanítójához, mely a közszájon forgó mithológiai képeket a kacskaringós szólásoknak és pattogó rímeknek éppen olyan sújtásos magyarjába öltözteti, mint népieseink általában szokták. Ezek a népies verselők, le a ponyváig, voltak a bibliai történetek után legrégibb tápláléka; elsőnek közülök maga, önéletrajzi vázlatában, Gvadányit nevezi meg: az elkorcsosodott város szatiráját a falu tisztes eredetiségével szemközt. Egy kissé nem azokkal a gyermekszemekkel nézte-e az agg Arany is Pestet, a melyekkel Zajtayt ide kísérte egykor? A mint a nótárius tüzes magyarsága és egyenessége nem tudott megbarátkozni a nagyváros zagyva idegenségével és cifrálkodásával: a költő mélázó lelke sem tudta magát igazán feltalálni benne soha s megható, vágyó sóhajokat küldött haza falujába, az aratókhoz, a fecske-fészkes hajlékokhoz. »Hogy a mezőt, az anya-természet kebelét elhagyta, holtig sajog egy érzet benne«.
