Arany szenvedései
Arany szenvedései
A Buda Halála után Arany eredeti költészetében ismét hosszú, mintegy tizenkét éves szünet következik. Akadémiai hivatalának melyet 1870 óta főtitkári címmel viselt, gondja és nyüge mindjobban nyomta, »a kötelesség vámpír-vádja hált vele folyton«; betegeskedése is egyre komolyabbá lett s évenkint el kellett járnia Karlsbadba, hogy könnyítsen magán; de szubjektív szenvedései talán legelső sorban hatottak elnémulására. 1865. decemberében meghalt egyetlen kedves Juliska leánya Szalontán, hol Szél Kálmán lelkész felesége volt. E váratlan csapás fájdalmát a költő sohasem heverte ki többé; gyásza ott borong életegén a végső alkonyig. Élesebb, hogysem költői motívummá enyhűlhetne: csak egy évtizednél később szakadhat rímekbe, a Toldi szerelmének hatodik énekében, atyai szívének ez a legégetőbb bánata. Csak idáig készűlt Szalontára, leánya közelébe, hol egy kis birtokot is vásárolt. De Szalonta immár emlékezetében nem annyira az ő szülőföldje, mint Juliska halóföldje. Szerzeményét eladta s szemébe kellett néznie a bizonyosságnak, hogy: számüzetése örökös lesz. Megadóan viselte sorsát, dolgozott és vérzett zúgolódás nélkül. Kedves költőinek, különösen Shaksperenek s a görög és római klasszikusoknak olvasgatásával, sőt könyv nélkül tanulásával szórakozott; gitárján is elpengetett egy-egy régi vagy maga-szerzette dalt; de vidámsága mind ritkábban lobbant fel. Az új alkotmányos élet zaja és reményei, a király kitüntetése már nem oszlathatták el lelke borúját. Ha fel-felderűlt is egy-egy benyomás örömében vagy humorában: emlékei, szenvedései, nyűge nem engedtek. Borongva üldögélt szobájának félhomályában az akadémiai palota utca felőli első emeletének utolsó ablaka mellett, s ha mást nem tehetett, legalább legkedvesebb olvasmányait akarta tolmácsolni nemzetének.
