Buda Halála
Buda Halála
Még nem adatott pihennie; – ott sohasem. A »mindennapi kenyérkereső munka« fáradalmai közt új munkában pihen: egy nagy költői munkában. 1862 tavaszán harmadszor veszi elő Csabát s a trilogiának Buda halála című, hún regének nevezett, tizenkét énekes első részét egy húzomban megírja. Pályázatra küldvén az Akadémia Nádasdy-jutalmáért, a bírálók elragadtatással ítélik a »korszakos munkának« a koszorút. A hún mondák egy részét dolgozta fel benne: Etele és Buda viszályát: a mint Detre ármányos áskálódására a nép bálványa, a duzzadó erejű, isten választotta hős s elvénűlt és ingatag bátyja között gyökeret ver s a királynék versengése által elmérgesedik; a mint Etele egy ideig győzi magát s válságos pillanatokban is ellene áll Ármány kísértéseinek, a miért Hadúr kardjával övezi fel s világuralmat ígér neki; de a mint végre sem állja meg a próbát, hanem kihítt szenvedélyének elragadtatásában egy párharc után ledöfi a menekülő Budát s ezzel a maga és népe fejére idézi a végzet boszúját. A krónikákba olvadt nemzeti mondából így a költő, megrendítő felfogással és erővel, a tragikumnak benne rejlő magvát kifejtette: Etele, ki bátyjának köszöni a királyságát s maga lebírásának a Hadisten kegyelmét, fölgerjedt dühében Buda gyilkosává lesz s ezzel megsérti saját fenségét, de meg az istent is. A tragikai fejlemény azonban csak megindúl s a mű végén az emberi nagyságot a már kihítt s kiengesztelhetetlen végzettel szemben hagyjuk: egy megrázó, zord képben s egy vigasztalan, sötét jóslattal. A csak megbomlott harmonia, a bevégzetlenség benyomása ez, melyet feloldani a trilogia későbbi részeinek lett volna feladata. E részek, melyek Etele megöletését Krimhilda által, birodalmának bukását s kedves fiának, Csabának menekülését és »hagyását« tartalmazták volna, a hadak útjának regéjével s kilátással a magyarok bejövetelére: még a halála előtti évben, 1881-ben is foglalkoztatták Arany szellemét, meg is írt belőlök két éneket; de el nem készűlhettek többé. Azonban a Buda halála magában is mestermű. Felfogása, jellemző módja, motivumai és cselekvénye, nyelve az igazi naiv éposz hatására törekszenek; nem a nép-éposz rekonstruálására, a mi képtelenség, hanem szellemének művészi feltámasztására. Míg a Toldi menete, előadása szélesebb, részletezőbb, népiesebb, bizalmasabb: a hún rege komolyabb, keveseb beszédű, ódonabb s ünnepélyesebb. Alakjai egyszerű és mély jellemrajzukkal, ama hatalmas kőszobrokra emlékeztetnek, melyeknek külső és belső valóját csak legmélyebb, legerősebb vonásaik tárják fel előttünk, a többit leőrölte az idő és belepte a moha. De ezek a szobrok élnek és hatnak Arany képzeletében s életök egyáltalán nem egyhangú. Az őskor elemi szenvedélyei, szokásai, erkölcse feledhetetlen rajzokban jelennek meg előttünk. Megrendítő események s a szenvedélyek viharai közé művészi kézzel van odavetve az ős családi életnek egy-egy idilli képe. Egy hiánya mindenesetre van: az öldöklő hadak jellemzette világ képéből, melynek fő motívuma a harci nagyság, hiányzik a csatakép. A tervvázlatok szerint Arany Etele nagy hadjáratait is csak körvonalazni, mintegy a háttérben tartani kívánta; talán azért, hogy a maga minden erejét s az olvasó minden érdeklődését Krimhilda csatájának tartsa fenn. De a mint van is, Buda halála kétségtelenül kitünő mű, mely a népmese egyszerű báját a tragédia fenségével egyesíti. Csodálatos nyelve pedig mindenkor tanúlmány tárgya marad nyelvészeinknek és költőinknek. Nem oly csillogó, sok színbe játszó, merész, mint Vörösmartyé, ki szintén sokat tanúlt a régiektől; de naivabb, epikusabb, ódon zamatában jellemzőbb.
