Legjelesebb színművészeink
Legjelesebb színművészeink
A magyar színészet kitünőségei, Kántornét és Jancsó Pált kivéve, mind megfordúlnak a Nemzeti Színház színpadján, sőt a legtöbbje itt nyeri művészi kiképeztetését, s mint ilyen példaképül szolgál a későbbi kor új nemzedékének. Kiválóbbjaik: Udvarhelyi Miklós (1790–1864), e sokoldalú színész, ki rosszul fegyelmezett emlékező tehetsége miatt van megakadályozva a művészi előmenetelben; Szilágyi Pál (1793–1874) kiváló komikus a drámában és operában egyaránt, kit csupán organikus baja tesz alkalmatlanná arra, hogy mint bass-buffo arasson kiváló sikereket; Déryné (1793–1872), ki az előadó és énekművészet terén tüneményszerű sikereket tudott fölmutatni már nemzeti színházi szereplése előtt; Megyeri Károly (1797–1842) a legkiválóbb magyar komikus, ki művészi és egyéni tulajdonaival nemcsak a nagy közönség, de a legkiválóbb magyar írók és költők, köztük Vörösmarty és Bajza szeretetét és elismerését is ki tudta érdemelni; Bartha János (1798–1852), kit inkább érces hangja, színi temperamentuma mint tanúltsága és tudatos alkotó képessége tett híressé a hősi és tragikus szerepkörben; Szentpéteri Zsigmond (1798–1858) a kedélyes apák, a magyar táblabírák, a jókedvű parlagi gavallérok és nótáriusok fölül nem múlt művészi egyénítője, ki azonban a francia társalgó darabokban is mesterileg adja a vén piperkőcöt és az elegáns marquist, a szalonképes bankárt és az egyszerű kézmívest, de utól nem ért még Falstaff Jankója is; Telepy György (1799–1885) a színpad ezermestere s az alsóbbrendű komikumban a legjobbak egyike; Szerdahelyi József (1804–1854), ki mint előadó, zeneszerző és operaénekes egyaránt jeleskedett s Figaróját utolérhetetlen kedvességűnek tartották; Lendvay Márton (1807–1853), a virtuóz szalonszínész, ki a természet gazdag adományait művészetével egyetemben tudta érvényre juttatni; Egressy Gábor (1808–1866), ki mint a tragikai szerepek művészi előadója, elméleti ismereteinek gazdagságával támogatta a természet bőséges adományait, a gyakorlat terén szerzett ügyességeit, elméleti tudását pedig mint a magyar színészek oktatója értékesítette; Fáncsy Miklós (1809–1854) az intrikus szerepek első művésze, ki mint szónok is megérdemelt dicséretben részesűlt. Valamennyien az úttörők közül, kik sokoldaluságuk mellett példátlanul lelkes hívei a magyar színészet sokszor ingadozó ügyének. Mellettök az új nemzedék kitünő erői: mint tragika Jókainé; Lendvayné, a szendék ábrázolásában; Bulyovszkyné, a modern drámában; Szathmáryné, mint a vénlányok és anyósok kitünő ábrázolója; Munkácsy Flóra; Fáncsy Ilka; Szerdahelyi Kálmán, maig fölül nem múlva, mint szalonszínész; Tóth József, az intrikus szerepekben kitünő: Szigeti József; Feleki Miklós stb. Az opera terén mint jeles erőket Schodelnét és a hazai költők által megénekelt magyar csalogányt Hollósy Kornéliát, a népszínmű genreben pedig Hegedűsnét említjük meg mint elsőrendű szereplőket.
Bulyovszkyné.
