A színészet művészi fejlődése
A színészet művészi fejlődése
Ez a minket érdeklő korszakban (1837–1867) nemcsak magyar színészet, de a magyar drámairodalom történetének is a kerete. E harminc év emelte színészetünket a művészet magaslatára. Az első gárdában nem volt egy sem, ki fiatal éveit ne a vidéken töltötte volna, nyomorogva a gyakorlat iskolájában. Elméleti képzettség nem előzte meg egynél sem a gyakorlatit, s rendesen lámpagyujtogatással, színlaphordással, szerepek másolásával, statisztáskodással kezdték meg pályájokat s fokról fokra jutottak tehetségesbjeik a legmagasabb polcra, a melyen egyes mintaképek állottak előttük úttörő geniális pályatársaik sorában. Az autodidaktaság ugyan rendesen együtt jár a teljes képzettség hiányaival, de viszont kedvező az egyénileg sajátos vonások kifejlődésére, főkép ha a kedvvel akarat és hivatás is karöltve járnak. Innen van, hogy az első gárda kiváló naturalistákat mutathat föl: hatalmasan kifejlett művészi egyéniségekkel, a természeti adományok magas fokon álló tökéletesítéseivel, a nélkül hogy az előadó művészet szükséges árnyalatait, fogásbeli finomságait, az elmélet fontos apróságait is érvényesűlni látnók. Elmélettel csak később kezdenek foglalkozni, a főváros iróvilágának és nagyigényű közönségének jótékony hatása alatt (legelőbb Egressy Gábor, kinek műve A színészet könyve Pest 1866, ma is haszonnal olvasható). Inkább egyesek művészete, mint az összjáték finomságai jellmgzik e kort. Művészek és virtuózok mellett másolókat és ügyetlenkedőket találunk, az előadott drámák főbb vonásainak előnyére ugyan, de az összbenyomás kárára.
Egressy Gábor.
