Vörösmarty a költői nyelv újjá alkotója
Vörösmarty a költői nyelv újjá alkotója
Vörösmarty volt az első, a kinek eszébe jutott, a ki megérezte, hogy a nyelvnek szavakért úgy mint kifejezésekért és fordulatokért a régihez kell visszamennie, az elavúltakat felélesztenie s a réginek mintájára alkotni újakat, a hol az szükséges. Kazinczy nyelvújítását egészben elfogadta, de csak bizonyos határig: erős nyelvérzéke megmondotta, hogy meddig. Révai biztos alapot vetett a magyar nyelv rendszeres tudományának s Vörösmarty a Kazinczy nyevújítását a Révai nyelvtudományával kötötte össze. Új szavakat alkotni, a régieket új összeköttetésekben, sőt új értelemben is használni nem félt, de mindig a nyelv törvényeinek korlátai között. Érezte, hogy a költő – ha valaki – ura a nyelvnek minden ízében, s féket csak magok a nyelv természetének törvényei vethetnek reá. Nem kevesebb merészséggel, mint harminc évvel később Arany János, élt ő is e hatalommal, de a hamisítatlan nyelvérzék s biztos nyelvtudás adta hasonló mérséklettel is. Vajjon Arany mert volna-e annyit, ha Vörösmarty harminc évvel előbb példát nem adott volna reá: nem tudjuk; e hogy a Vörösmarty nyelve egész költői nyelvünknek, s abban a Petőfiének s Aranyénak is, újjá alkotója volt, annyi bizonyos. S mily gazdag volt árnyalatokban a költészet összes műfajaiban s az érzés és gondolat minden hangulataiban! Az éposz méltóságosan hömpölygő folyamától a naiv dal elevenen csörgő csermelyéig, a szenvedély rohamos kitöréseitől, a páthosz eget verő fenszárnyalásától, a vágy forró epedéseig s a szerelem halk suttogásaig, a komoly elmélkedéstől a legnaivabb érzelmek önkénytelen természetességeig s öntudatlan egyszerűségeig, a hazafias fájdalomtól a kecses enyelgésig, a klasszikustól a népiesig, az ízlés minden formáiban – a lélek és szív összes húrjain játszott az ő költői nyelve, melynek tisztaságát az a hamisítatlan nyelvérzék óvta meg, mit ő gyermekkorában a tiszta magyarsággal beszélő Dunántúlon szívott magába s melyet egész életében csupa magyar társaságban forgása őrzött minden idegen színezettől; erejét s fényét pedig a költő géniusza adta rá el nem homályosuló zománcul.
S ha most összegezzük a számadást, plusai- és minusaival, meghatározhatjuk Vörösmarty helyét költői irodalmunkban; kimondhatjuk, hogy, bár egyfelől Petőfi a lírában és a nyelv közvetlen természetességében, Arany az epikában s a nyelv plasztikai művészetében felülmúlja is, de mint ezekkel egyenrangú lángész s különösen mint nekik is úttörő, költői irodalmunk s nyelvünk történetében az érdem első helyét velök szemben is, legalább mellettök, megtartotta; költészetünk egének hármas csillagzatában, ha nem is legragyogóbb, a legintenzívebb az ő fénye.
Vörösmarty prózaírói munkásságáról, az elbeszélő és tanító, jelesen műbiráló nemben, a maga helyén szólunk bővebben, itt csak annyit jegyezve meg, hogy prózája nyelvi tekintetben egészen méltó költészetéhez s magyarsága ép oly kifogástalan; ebben is idősb testvére Arany Jánosnak, mind a ketten ép úgy tudósok mint költők.
Így törekedve megállapítani és kimutatni a helyet, mely Vörösmartyt irodalmunk történetében megilleti,* itéletünket az ő fejlődésének s munkásságának bár vázlatos történetével kellend – s igyekszünk is – igazolni.
Vörösmarty helyét költői irodalmunk s nyelvünk újabb történetében, behatólag tárgyalta s teljes kritikai igazsággal határozta meg Gyulai Pál Vörösmarty Életrajzának VII. fejezetében.
