A költői nyelv Vörösmarty előtt
A költői nyelv Vörösmarty előtt
Ha Vörösmarty előtti költői nyelvünket összehasonlítjuk a Vörösmartyéval, azt fogjuk mondani, hogy az igaz magyar költői nyelvet ő teremtette, vagy legalább is ő találta meg. A századok óta elhanyagolt s parlagon maradt nyelv, prózában is, de különösen a költészetben, alig mutat valami haladást Tinódi, Zrinyi s különösen Gyöngyösi óta, sőt ettől és Balassitól kezdve inkább határozott hanyatlást. A múlt század végén a Bessenyei köre s a klasszikusoké egyszerre ébredtek föl nyelvbeli elmaradásunk tudatára; de nem arra, hogy költői nyelvünket magából a nyelvből kell megújítani. Maga Kazinczy is, kinek legtöbb érzéke volt a nyelv csínja és szépsége iránt, bár teljes erővel igyekezett csinosan és szépen írni: idegen nemzetek költészetében kereste az ízlés, a csín és a nyelv szépségének forrásait s eszközeit. Berzsenyi a klasszikus nyelv fordulatait, festőiségét, még szórendjét s mondat-szerkezetét is követte, ne mondjuk utánozta, s így legtöbbször Kölcsey is, bár neki több érzéke volt a magyaros iránt. A népiesek többnyire póriasak s durvák voltak; Kisfaludy Sándor a magyar nemesi középrend nyelvét írta, a kész anyaggal költőileg bánva, de annál tovább menni nem tudva, Kisfaludy Károly sem igen emelkedett azon felül s ha igen – azt inkább idegen minták szerint. Csokonai, a lángészszel határos tehetségű népköltő, sem tudta magát – egyfelől a póriastól a népiesben, másfelől a fellengőstől, olykor az erőszakolttól az érzelmiekben – megóvni.
