Szalay László
Szalay László
Szalay egy tanúlt tisztviselőcsaládból származott, jogot végzett, és már az egyetemen, Hrovát István tanításán buzdúlva, nagy szorgalommal olvasta a történeti emlékeket. De a közéletbe kilépve, nem akart más lenni, mint jogász, és valóban azok a nagy jogi és törvénykezési reformok, melyekre hazánk akkor készűlt, elég munkát adhattak egy egész jogász-nemzedéknek, és elég táplálékot akár a legnagyobb ambiciónak. Jelentékeny része volt a büntető törvénykönyv szerkesztésében és a börtönügyi reformban. De az igazságszolgáltatás javítása csak egy része a nyugat-európai intézmények organikus átvételének, és nem is léphet életbe a rendi alkotmány gyökeres megváltoztatása, az állami hatalom szervezése nélkül. Így vált Szalay Lászlóból a centralizációnak, a jogegyenlőségnek, a felelős kormánynak előharcosa, ki a Pesti Hirlapban és az országgyűlésen nagy tehetséggel és buzgalommal küzdött az új eszmék mellett. 1848-ban ő volt megbizva a magyar kormány képviseletével az akkor Frankfurtban gyülésező német parlamentnél, melyhez a német nemzet oly óriási – vajmi gyorsan elfoszló – reményeket fűzött. Deák Ferenc június 3-án így írt barátjának: »Mennyi lesz a haszon, mit hazánkra Frankfurtban eszközölni tudtok az Isten kezében van; de sok legyen az, hogy csak némileg is pótolhassa a hátramaradást, mit távolléted okoz«.
Szalay László.
A forradalom véget vetett e sokat igérő pályának, mint annyi másnak. Szalay, barátjával Eötvössel, Svájc szabad földjén húzódott meg a vihar előtt. Itt, Rorschachban, a Bóden tava partján, fogott élete művének, Magyarország történetének megírásához. Alapos jog- és törvénytudás, a hazai alkotmány és közélet teljes ismerete, az európai nagy szellemi mozgalmakban való lelkes részvét tüntették őt ki; írt is már kitűnő essayket híres kortársairól, de szigorúan szakszerű történeti tanulmányba addig nem mélyedt.
Nem volt célja tudományosan, kútfők alapján, írni meg hazánk történetét. Sokkal inkább tisztában volt az ilynemű vállalkozás nehézségeivel, sokkal nagyobb volt míveltsége és lelkiismeretessége, semhogy ezt csak megkisértse. Távol minden segédforrástól és nagy könyvtártól, csak néhány gyűjteményes munkára és forráskiadásra szorúlva, meg kellett elégednie a kész anyag feldolgozásával, politikai, alkotmányos szempontok szerint való megrostálásával. Művét a feltörekvő ifjúságnak szenteli. »Könyvet akartam adni azon ifjú nemzedék’ kezébe, melly most készűl az atyai ház’ küszöbén át, a’ nyilvános élet’ pályájára lépni, ’s melly lelkesedést ovatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel, bizalmat a’ nemzet jövendőjéhez e nemzet’ multjának bölcs számbavételével párosítson, ha a’ benne vetett reményeknek, ha az ország’ szükségeinek meg akar felelni«. Íme nyiltan ki van tűzve a politikai cél, és az előszónak rezignáló hangjából kihallik, mennyit tanúlhatna a nemzet a múltból, az éppen lezajlott forradalomból is. Szalay sokkal magasabbnak ismerte a történetírói hivatást, semhogy be ne látta volna vállalkozásának nehéz voltát. »Előadásomban egyszerű kivántam lenni – Magára vessen, ha csalódik, ki a’ történeti kutatások’ pólyáiból kibontakozott, s’ az események’ művészeti simasággal lefolyó eleven tükörét várta tőlem. Nem hiszem, hogy már megérkezett volna az idő, melly ez’ eszménynek megfelelő művel gazdagíthassa irodalmunkat; az anyag, melyből készül, részben még az aknában van, hová minduntalan le kell szállanunk, hogy szükségeinket fedezhessük, ’s itt is, mint egyébben, míg a munkafelosztás’ elve nem vétethetik teljes alkalmazásba, a’ dolgozó felváltva kézműves és művész tartozik lenni.«
Mindjárt történeti talajon érezzük magunkat. Szalay nem sok szót veszteget a nyelvészkedésre, sem a hún-szittya rokonságra, mint mind az előzője. Ő azon kezdi, hogy a »magyar-turk nemzet-társa s rokona volt, úgy látszik, a khazár népcsaládnak«. Következik nyomban, kitérés nélkül, a bolgár háború és a honfoglalás. Már az előszóban érezzük a szerző politikai tendenciáját; ő Palacky szavaiból indúl ki, hogy a magyar letelepedés a legnagyobb szerencsétlenség volt, mely valaha érte a szláv világot és kiemeli, hogy e földön csak a magyarnak sikerűlt egységes álladalmat alapítani. Magában az elbeszélésben az Anonymust követi ugyan, de a hol az alkotmányos viszonyoknak, a vallásnak és erkölcsnek fejtegetéséhez ér, mindig tudja valami tartalmát találni a holt betűnek.
Szent István korához érve, szilárd alapot érez lábai alatt és a törvények útmutatása szerint megkezdi Magyarország belső viszonyainak és ősi alkotmányának leírását. Ez a rajz, mely minden sorában mutatja a szerző nagy tárgyi ismeretét és jártasságát a külföldi jogfejlődés terén, mai napig sem avúlt el minden részében. Ezután is mindig legszívesebben a törvényhozásnál időzik: Szent Lászlónál, Kálmánnál, az arany bullánál. E mellett nem hanyagolja el a külső viszonyok tárgyalását sem, és nem mulasztja el a kútfők fedezetéhez fordulni, ha nemzetét bármiben meg kell oltalmazni a külföldi, különösen a német történetírók vádjai ellen.
A későbbi kötetekben is mindenütt az alkotmányos és jogi viszonyok előadása a legrészletesebb és legtartalmasabb. Igen beható méltatásra talál az ősiség és a jobbágyság szervezése, az egész banderiális alkotmány Nagy Lajos korában, a városok befogadása Zsigmond alatt, Mátyás törvénykezése, a köznemesség és a főurak nagy küzdelme a mohácsi vész előtt. Még érdekesebbé, úgyszólva minden pontjában kihegyezetté válik az előadás, midőn a Habsburgok trónralépésére, az ország jogainak biztosítására és a sérelmekre kerűl a sor. Szalay az első történetírónk, ki a megfelelő magas polcra helyezi Bocskay alakját. A vallás- és szabadságharcok történetében nagy ügyességgel és tapintattal osztja el a pártok és felekezetek közt az árnyékot és a napsugarat. A hol ellenben a bécsi udvar beolvasztó szándékáról, Ampringenről, Kollonicsról szól, egészen hazafi, ki tudja a törvényt, és mást mint a hazait nem ismer el. Így jut el Rákóczi felkeléseig, az ónódi gyűlésig, az 1707-iki függetlenségi nyilatkozathoz, mely után a munka – a VI. kötet 480. lapján – megszakad.
