Horváth Mihály
Horváth Mihály
Horváth Mihály fiatal pap volt, ki főúri házakban nevelősködött és aztán Hatvanban lelkészkedett, midőn 1836-ban első művével, Nádasdy Tamás életével magára vonta a figyelmet. Sem ebben, sem az Ipar és kereskedés történetében, melyet néhány évvel később adott ki, nem mutatkozik valami mélyre ható tudomány, sem valami magasan szárnyaló bölcselmi szellem, vagy különös érzék a művészi forma iránt. Hanem megtaláljuk benne azt a józan világnézetet, azt a szabadelvű felfogást, azt a hazafias hangot, azt az egyszerű, komoly és folyékony nyelvet, mely azóta az oly hírnevessé vált szerző minden munkáját jellemzi. Mint a hogy oly férfiúnál, ki komolyan készűlt historikusnak, nem is lehetett másként, nem lépett fel egyszerre nagy, egész korszakot felölelő munkával, hanem előbb egyes kérdések megvilágításával szerzett anyagot és technikai ügyességet arra, hogy később szélesebb körű munkásságot fejthessen ki. Az ipar és kereskedés története pedig azon időben, midőn mindig a városokkal foglalkoztak, midőn századok mulasztásait szerették volna rövid évek alatt jóvá tenni, egyenesen népszerű volt, és mutatta, minő szoros kapcsolatba készűl lépni a történetíró az oly hatalmasan hullámzó közélettel.
Az 1836-iki és 1840-iki törvények véget vetettek a deák nyelv hegemoniájának; az 1844-ikiek a magyart tették az oktatás nyelvévé. A Palmák, Bollák és Spányik Glycérek kora lejárt. A magyar iskolának magyar szellemű, felekezetileg el nem fogúlt történeti tankönyvekre volt szüksége. Horváth igen nagy szolgálatot tett a hazai tanügynek, midőn két kötetes munkában feldolgozta az egész hazai történetet, és a középiskolát is ellátta nagyon használható kézikönyvvel.
Mindeddig az író dominál benne a tudós, a kutató fölött. Mert addigi műveiben – a monografiákat kivéve – nem igen találtunk önálló tanúlmányt, sem a hagyományos történeti anyag kritikai megrostálását. És midőn az 1848-iki mozgalom őt is magával ragadja, midőn csanádi püspök, majd a forradalom vallás- és közoktatásügyi minisztere lesz, úgy látszott, mintha ez országos tevékenység a még alig negyvenéves férfiút egészen elszakítaná a történelem múzsájától.
Másként történt. A forradalom a maga válságaival és katasztrófáival kétségtelenül jótékony hatást gyakorolt Horváth Mihály kifejlődésére. Valahára volt ismét oly tudósunk, ki mint beavatott szereplő ott állhat a nagy események műhelyében és ki egy igazán világtörténeti epochában szemlélheti, mint cselekszik a nemzet, s mint intézik saját fiai és külső hatalmak annak sorsát.
A számüzetés kényszerű nyugalmában, midőn vigasztalást nyújtott a haza ügyeivel való foglalkozás és a tudományos munkásság, tért vissza Horváth Mihály hivatásához, a történetíráshoz. Az európai míveltség központjaiban való tartózkodás szélesítette látkörét, fejlesztette művészi érzékét, és a külföldi könyvtárakban és a levéltárakban található dús anyag nemcsak ismereteit bővítette, hanem – mi még fontosabb – nyilvánvalóvá tette előtte a hazai történeti élet belső összeköttetését az általános európai mozgalmakkal. Első műve, melyen az emigráció idejében dolgozott, tisztán az anyaggyűjtés: a brüsszeli könyvtárban talált, magyar érdekű iratokat állította össze Regestákban. Azután, a mint némileg derűlni kezdett Magyarország fölött az ég, s midőn némileg tárgyilagosabban lehetett már néznie a közelmúlt eseményeit, megírta a forradalomhoz vezető korszak történetét, azon Huszonöt évét, mely alatt addig páratlan erővel és lendülettel nyilatkozott a nemzet szelleme. Majd magának a függetlenségi harcnak adta elő részletes, oknyomozó történetét. E két műnek köszönheti leginkább historikus hírnevét és népszerűségét. És nem érdemtelenül. Bár – a mint nem is lehetett másként – gyakran egyoldalú, részrehajló, bár igazi tudomása csak az egyik táborban történtekről lehetett, és arra nézve, mi az ellentáborban történt, minthogy levéltárakban nem kutathatott, csak kompendiumokra, vagy megbizhatatlan hirekre volt utalva – mégis nagyjában átgondolt és igaz képét rajzolta a magyar történet egyik legfontosabb epochájának. Nyelve sohasem tűnt ki különös ereje és magyarossága által és nem csuda, ha azon időben, midőn oly soká távol volt hazájától, még jobban megromlott. De stílusa emelkedett, és a mellett világos, s magának a tárgynak nagyszerűsége elfeledteti a kisebb botlásokat.
A forradalomról, annak okairól és szereplő egyéniségeiről való felfogása mai napig uralkodik a közvéleményben.
Horváth Mihály.
Hazatérve, vezetője lett a történettudományi törekvéseknek, miben kétségtelen tudományos érdemei mellett, méltóságos és mégis kedves egyéniségének is volt része. Ezen időből való monografiában már nemcsak felhasználja az anyagot, hanem fel is dolgozza, művészi formába önti. Ilyenek: Fráter György – tán valamennyi közt a legkülönb – és Zrinyi Ilona. De élete munkájának mégis Magyarország történetének bővítését és kiegészítését tekintette. Az anyag legnagyobb része úgy öröklődött át, már egy század óta, Pray és Katona munkáiból. Ő nem elégedett meg azzal, hogy ezt az anyagot csoportosítsa, hanem ki is egészítette az azóta nyomtatásban megjelent adatokkal, sőt, különösen a XVIII. század történetére nézve, levéltári kutatást is végzett. E roppant terjedelmes és eredményes munkásság nemcsak a hazai történetírók közt állította őt az első sorba, hanem méltóvá teszi arra, hogy az európai historiografia mívelői közt is tisztelettel említsék nevét. Az egyszerű falusi papból komoly, lelkiismeretes kutató fejlődött, kinek előadását élvezettel lehetett követni. Csak egyben maradt mindig gyenge: a kútfők kritikájában. Különösen szembetünő ez utolsó művében, melynek A keresztyénség első százada Magyarországban a tárgya.
Horváth Mihály egész iránya s készültsége szerint nem lehetett más, mint elbeszélő történetíró. A történeti élet egyik ágával sem foglalkozott oly behatóan, hogy azt saját kutatásai alapján megmagyarázhassa: meg kellett elégednie a hagyományok összegyűjtésével, az anyag elbeszélésével. Igazi tanúltságot sem politikai, sem társadalmi tekintetben nem lehetett műveiből meríteni, és ez az írónak nem is volt ambiciója. De a nemzeti élet szabadabb fejlődése igen kivánatossá tette, hogy a jelen küzdelmei és válságai közt a múlt eseményeit is fel lehessen használni, mintául, okulásul. A nemzet haladásért, szabadságért küzdött, de a jobb jövő kivívása szervesen összefüggött az ország közjogi helyzetének és alkotmányának biztosításával. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a hazafiak aggódó elméje a múltban találva a jelen bonyodalmak okát, kútfejét, nem elégedett meg azzal, hogy a viadalban segítségül hívja az ősök árnyait, hanem egyúttal a modern törekvéseket és tényezőket átvitte a múltba. A királyi hatalom és az ország önállósága közti viszony dominált mindenben: így a történetnek is, ha hatni akart, első sorban az intézményekkel, az alkotmányos mozgalmakkal kellett foglalkoznia. Ez az irány Szalay Lászlóban találta legméltóbb képviselőjét.
