Szalay munkája
Szalay munkája
Ha így végig tekintünk az egész munkán és nem feledkezünk meg arról sem, hogy elejétől végig az abszolutizmus korában jelent meg – 1852–1859. – szembetünő, hogy az több, mint történeti mű: az egy kifejtett, szilárd alapokon nyugovó, politikai, közjogi hitvallás. Az a politikai hitvallás, mely az elnyomás évei alatt a nemzetnek minden még élő szerve által tiltakozott azon felfogás ellen, mintha százados, gyökeres jogokat egy csatával, vagy egy tollvonással, el lehetne veszteni, el lehetne konfiskálni. Az a hitvallás, a jogfolytonosság hitvallása, melylyel ajkán jelent meg 1861-ben a nemzet Európa színe előtt, és ragadta bámúlatra a legmíveltebb népeket, hitének, jogérzetének rendíthetetlen volta által. Szalayban Deák Ferenc egyik leghatalmasabb, leghasznosabb úttörőjét, szövetségesét kell tisztelnünk. A hazafias jogok és kötelességek felfogásának ez azonosságán alapúlt az a barátság, mely e két férfiút összekötötte, s mely szinte szimbolikus kifejezést nyert az által, hogy az 1861. országgyűlésen Szalay olvasta föl a jogfolytonosság kátéját: Deák második felirati javaslatát. Deák Ferenc íróasztala fölött Szalay László arcképe függött.
Ez a politikai, alkotmányos tartalom és a hazafias tendencia adja meg Szalay munkájának igazi értékét, egyéniségét. De azért historikus maradt, ki midőn haza tért és hozzáférhetett a gyűjteményekhez, lényegesen bővítette az addig ismeretes anyagot. A XVII. századnak és Rákóczy Ferenc felkelésének történetére nézve már felhasználta a nemzeti múzeumnak kincseit és a Károlyiak levéltárát. Az állami levéltárak felhasználásáról természetesen, az akkori viszonyok közt, magyar kutatónak még álmodnia sem lehetett.
Minthogy Szalay László műve első sorban feldolgozás, és csak oklevelek, törvények és más kisebb terjedelmű emlékek voltak abban szószerint vagy kivonatban közölhetők, a történeti érzék ébrentartása és fejlesztése céljából igen kivánatos volt a XVII. és XVIII. századi magyar nyelvű mémoirok kiadása. A Magyar Történelmi Emlékek közrebocsátása által Szalay nagy szolgálatot tett a hazai történetírásnak. Bethlen Miklósnak és Károlyi Sándornak önéletírását ő rendezte sajtó alá.
De Szalaynak mint historikusnak képe csak úgy válik elevenné, ha működéséhez és annak egyes vonásaihoz hozzá veszszük magának az írónak egyéniségét. Hazafisága, komoly egyszerűsége, törhetetlen jogérzete reá ütötték bélyegöket könyvének minden sorára. Egyike azon kevés történetíróinknak, ki igazán nevelője volt nemzetének.
Mindezen tulajdonságok magasan elődjei és kortársai fölé emelték. Szalayt mint historikust. Méltán írhatta róla gróf Teleki József, a Hunyadiak történetírója, hogy a kútfők ismeretében és azok felhasználásában nemcsak utolsó, hanem legkiválóbb tudósunk. Csak egyben nem birt szakítani korával. Az ő kritikája sem hat a dolog mélyéig, ő sem bir pártatlan lenni, hol a nemzet valódi vagy képzelt dicsősége forog kérdésben. Tudománya, lelkiismeretessége nem birták eltörölni ifjúságának benyomásait. »Sok, igen sok részletre nézve véleményem eltér Horvát Istvánétól; de az egészet, az irányt, a szellemet illetőleg övé a magyar történetírás pálmája« írja egy alkalommal, midőn mestere véleményét cáfolja. (I. 91. l. 29. jegyzet).
