Horvát István
Horvát István
Ennek a gondolkodásmódnak, vagy jobban mondta érzelemnek nyújtott táplálékot a sokat olvasott, vasszorgalmú Horvát István. Mint a Széchenyi-könyvtár igazgató-őre, nem ismert más örömöt, más ambiciót, mint az összes világirodalomban fölkeresni azt, mi a magyarok eredetére, régi dicsőségére vonatkozhatik. És a ki keres, talál. Kutatásának fő eredményeit egy rövidke, alig 150 lapos értekezésben adta elő, melynek címe Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. És a mit talál, a bibliában, Homerosban, Herodotosban – mert Horvát, mire többször nagy büszkén utal is, még görögül is tudott – megdobogtathatta szívét minden magyar embernek, ha csak elméjéhez nem férkőzött a szerző előtt ismeretlen daimón, a kételkedés, vagy ha véletlenül nem volt valami más, eltérő, név- és népszármaztatástól elfogulva. Mert Horvát nemcsak egynek vesz minden scytha, parthus, hún török népet a magyarral, úgy hogy az egyes nyelvekben legfölebb dialektusi különbségeket ismer el, hanem egyes nevek vagy szavak hasonlóságára alapítva tanát, megdöbbentő bizonyossággal szittyának mondja ki a rómait és a karthagóit, a pelasgust és a spanyolt (lusitanus = usitánus, úz = kún). Magyar nemcsak Herakles, hanem Hannibál is. Afrikában még most is megmutathatja a hét szittya törzset. Néhány szóegyezésen kivül nem fejt ki semmit, hanem oda állítja a kész eredményt, mely aztán őt magát is csudálatba ejti. Természetes, hogy legszívesebben a bibliával foglalkozik, hisz az etimologikus iránynak abban van meg az igazi gyökere. »A Szent Irás tele vagyon a XI–XIV. századi Magyar Oklevelek neveivel. – Pözsög a Szent Irás mindenfelé a régi Magyar nevektől s régi Magyar Irásmódtól. Ti éjjel nappal Szent Irást olvasó Rokonaim! hogyan nem vevétek ezeket észre a’ sok század alatt!« (19. lap 41. pont.) Pedig ugyan lett volna mit. »Találunk t. i. mindenütt mindenkor Palótz (Hethaeus), Magyar (Gergesaeus), Jász (Amorrhaus), Kún (Chananaeus), Vál (Pheresaeus), Lófejű (Hevaeus) és Úz (Jeb. Usaeus) nemzetséget«. (123. lap 142. pont.) Ő nem elégszik meg a hadi dicsőséggel, azt is kimutatja, hogy az ősök nemtsak vitézségekről, hanem tsinosodásokról (ma civilizációnak mondanók) is magasztalatnak.«
Ebben az elmében máskép rajzolódott a világ, mint más emberében. De igazságtalanok volnánk, ha Horvát Istvánt csak nyomtatásban megjelent művei után itélnők meg. Azoknak nem volt s nem is lehetett maradandó hatása. A nemzeti múzeumban megmaradt nagy kézirati hagyatéka mutatja, minő fáradhatatlan volt mint gyűjtő. De igazi hatása mint tanárnak volt, ki nem annyira tudományos, mint hazafias szellemben nevelte az ifjúságot. Abban a petyhüdt, félénk, kémektől környezett világban, ő lángoló honszeretetével, tüzes meggyőződésével, a részleteknek és annak, mit meg nem írt történetnek nevezhetünk és a minek hazánkban mindig nagy volt a dísze, beható ismeretével roppant hatást gyakorolt hallgatóira. József nádor őt nagy kurucnak nevezte. Nem kicsinyelhetjük azt a férfiút, kire hálás kegyelettel tekintettek Eötvös, Szalay és a törekvő, hazafias ifjak százai.
Horvát István.
