Beöthy László
Beöthy László
Beöthy László (1825–1857), ki Komáromban született, jogi tanúlmányokat végzett, majd honvédnek állott s a forradalom után egy ideig színészkedett is: a kényuralom éveiben egyik legkedveltebb írója volt közönségünknek. Egy írói csoport tagja volt, melyet a sírva vigadás ősi kedve s országos alkalma hozott együvé a fővárosba, hol e gyásznapokban pohárcsengés, cigányzene és tréfaszó között éltek, most reménytelenül nekibusúlva, majd légvárakat építve. E tehetséges és szeretetreméltó fiúk egyike volt Beöthy László, talán a legvigabb valamennyi közt. Ugyszólván jó pajtásának nézte mindenki az országban, kinek tréfáinál alig keltett valaki több vidám mosolyt balvégzetünk borújában. Könnyű és gondtalan, de kétségkivül egészen eredeti tehetség volt; senkit nem utánzó, nem sokat tanúlt, de friss és eredeti. Nagyobb munkái mind tanúskodnak róla, hogy az élet sötét oldalai is meghatották; de sajátságos szellemi alkatánál fogva nem születhetett lelkében bármely borús kép, melyet életének szikrái, tréfáinak röppentyűi önkénytelenül el ne árasztottak volna. E folyamatokból művészibb hangulatokat fejleszteni: még erre alig volt érett és képes. Legkedveltebbek voltak tréfás, adomázó füzetei, közöttük a Lacikonyha és a Puncs. Regényeibe, melyek között legterjedelmesebb a hátrahagyott Goldbach et comp s a töredékben maradt Menyasszony, víg beszélyeiben, rajzaiban, adomagyűjteményeiben élcekkel és ötletekkel szikrázó dús komikai ér, szinte zabolátlan jókedv, de az érzésnek is nem egyszer mélyebb hulláma jelentkezik. Így az Ördög Róbertben s legjelesebb munkájában, a Komédia és tragédiában, mely leleményre is leggazdagabb s a melynek némely részletében már erkölcsi komolyság és tréfálkozó jókedv megilletően olvadnak a humor harmóniájába. Igazi írói pályája csak hat évre terjed s ez alatt nagyon sokat ír, a leleménynek ritka könnyedségével, előadásában a víg fordulatoknak, élcnek szokatlan bőségével és önkénytelenségével; de – bár az illetlenség területére sohasem tévedt – kevesebb ízlés és tanúlmány kiséretében. Ezek megszerzésében meggátolta a halál, mely ifjan ragadta el.
Beöthy László. (1855.)
A forradalom után fellépett regényíróink között legtermékenyebb Pap Szathmáry Károly (1830–1891). Szilágysomlyón született; Kolozsvártt folytatott jogi tanúlmányait megszakította a szabadságharc, melyet végig küzdött; utóbb Máramarosszigeten és Nagyenyeden tanárkodott; majd politikai hirlapírónak és képviselőnek a fővárosba költözött, hol utóbb az országgyűlési napló szerkesztője lett s emberbaráti irányban is, különösen a kisdedóvás érdekében, nagy és tiszteletreméltó munkásságot fejtett ki. Írt néhány történelmi munkát és színdarabot is; de mint regényiró, egyike a legtermékenyebbeknek: nem kevesebb mint kétszáz novellát s körülbelül harminc regényt adott ki. Íróink között jóformán ő az egyetlen, ki szorosabban csatlakozott Jósika irányához. Első regényeit bizonyos hazafias célzatosság is jellemzi. Így a Sirályban, melynek meséje a mohácsi csata körül fonódik, elitéli a pártoskodást s összetartásra buzdít; a Samylban azt példázza, hogy bármely kis nép, szabadságért küzdve, mily csoda erőt fejthet ki. Regényeinek legnagyobb része történelmi, közelebbről erdélyi tárgyú; ismertebbek a Magyarhon fénykora, Erdély vezércsillaga, Vetélytársak, Bethlen Gábor ifjusága, Bujdosók, Ábrándozók, Tudósok harca. Mindezek s a többiek is a história buzgó tanulásáról s nem terméketlen képzeletről tanúskodnak; hazafias és erkölcsi érzése is, mely áthatja őket s néha nagyon is tanító irányban nyilatkozik, becsülésre méltó. De sem történelmi, sem lélektani felfogása nem hat mélyebbre; szeme mindenütt inkább csak a külsőhöz tapad; stílje is, melylyel olykor a krónikákat szereti utánozni, híjával van a költői színnek és egyenetlen. Főérdeme, hogy a történetünk iránt való érdeklődést és kegyeletet a nagy olvasó közönségben buzgón táplálta oly viszonyok között, mikor az irodalomnak ez irányú hatására ép olyan szükség volt, mint negyed századdal korábban az époszi tárogató hangjára.
Beöthy Lacikonyhájának címképe. (1855.)
P. Szathmáry Károly.
