Vadnai Károly
Vadnai Károly
Szintén az ötvenes évek elején lépett föl Vadnai Károly, ki Miskolcon, előkelő birtokos családból született (1832.), s úgyszólván gyermekkorában, az iskola padjáról sietett a honvédzászló alá, melyet bátran és becsülettel szolgált. Büntetésül Olaszországba vitték közkatonának s itteni borús emlékeiből van szőve A besorozott című kis regénye s több elbeszélése, melyek a jó megfigyelés hűségével, a nemes érzés melegével s jellemző hangulattal festik a forradalom utáni szenvedéseinknek némely borús és mégis emelő epizódját. Egy év múlva megszabadúlván, Pestre jött s Nagy Ignác Hölgyfutárjában Jókai hatása alatt írt novellákkal és költeményekkel lépett föl 1852-ben. E lap mellett híven kitartott s utódjának, a Fővárosi Lapoknak hosszú időn át szerkesztője volt, nem kis érdemet szerezvén e munkásságával úgy az irodalmi míveltség és ízlés terjesztése, mint a tisztes hang és erkölcsi kényesség ápolása és óvása által. Korai mintaképétől hamar önállóságra emelkedett s a társaséleti s lélekrajzokban sok becseset alkotott. Első regénye, a tetszéssel fogadott Kis tündér, egy pajzán, szívét rejtegető s végre is szívsebébe halt leányka története: már legjellemzőbb és legkiválóbb oldaláról mutatja be tehetségét. Mint itt, úgy későbbi regényeiben is (Eszter, Eladó leányok, Rossz szomszéd) egy-egy kisebb körnek belső és külső életét rajzolja gyöngéd és finom vonásokkal s főkép fiatal szívek érzelemvilágát festi szerencsésen (Éva leányai). Különösen némely újabb dolgozata társadalmunk mélyebb, néha egészségesen humoros jellemzése által is kiváló (Hymen, Immaculata grófné). Bár jellemrajzai nem gazdagabbak s nem is mindig hibátlanok: stíljének gondja, eleven, fordulatos és elegáns folyamatossága elismerést érdemel. Megfigyelésének gazdagsága s előadása módjának választékossága és kedvessége legkiválóbb mértékben tűnik föl egy kötetes emlékezéseiben (Elmúlt idők), melyekben a honvédvilágról s az ötvenes évek művészi és irodalmi életéből az érdekes és sikerült rajzoknak egész sorát adja.
Említsük meg még e korszak novellistái közül az érdemesebbeket. Ilyen Balázs Sándor (1830–1887), ki hét kötet beszélyt s A visszatért fecske címen egy regényt is írt; mintájául Thackerayt választotta, kinek két kötetnyi víg elbeszélését le is fordította, de az angol humorista keserű nevetése az ő könnyedebb, komikai felfogásra hajló kedélyében megenyhűl; legsikerűltebb dolgozataiban a városi szegény ember sorsát festi (Henrik angyala, Az asztal végén, Rózsi dada esete), nem hatva és nem is igyekezve mélyre, de valószerű vonásokkal és kedves képekben; meleg színeit szinte pajtásos vonzalmából s derűs képzeletéből meríti. – Vértesi Arnold (1836–), mint Vadnai és Győry Vilmos is, Jókai hatásán indúlt; többnyire sötéten színezett, de egyszerűen szőtt meséket és vázlatos jellemrajzokat ad, bizonyos, kissé könnyedén vett fatalizmus árnyékával; ezernél több novellája bizonyítja termékenységét, melyre nézve minden eddigi magyar beszélyírót meghalad. – Tolnai Lajos (1837–) is, kik ez időben még inkább mint lírai és ballada-költő tűnt ki, már megírta első novelláit, melyekben mindenekfölött a jellemzőre törekszik s különösen népi, falusi alakok és viszonyok hű rajzában, a testi-lelki nyomornak néha szívszorító festéseivel, s nyelvének eredetiségével és kifejező erejével mélyen hat (Az öt forintos, A nagy kalapácshoz, Régi levelek); az angol pesszimisták tanítványa, ki már ifjan az élet és lélek sötét oldalait, indulataink vakságát és reményeink kábaságát keresi és mutogatja, bár még több részvéttel és szeretettel, mint utóbb; még nem hatalmasodott el nála az a nyomasztó bizalmatlanság, sivár sarcazmus, nyers igazságkeresés és követelő igazkodás, mely későbbi műveit jellemzi. – Valóságos ellentéte Győry Vilmos (1838–1885), irodalmunk egyik legkitünőbb műfordítója, a (Frithjofmonda, Don Quijote, spanyol drámák, spanyol és svéd költemények) s nemes érzésű lírai költő, ki szintén számos novellát írt, többnyire a polgári életből, melyekben legtöbbször egy-egy erkölcsi tételt példáz (Külvárosi történetek, Csak az első szerelem boldogít). Stílje úgy, mint egész iránya, tiszta és derűlt, a kényesebb realizmushoz szító, szereti a valót, de csak a nemes valót. Népszínműveiben már, ezek költői részletei ellenére, moralizáló kedve az igazi jellemzetesség és drámai élet rovására jelentkezik. – Szintén a nemesebb élethűség irányában lépett föl, már ez években Kazár Emil (1843–), igen jó elbeszélő stíllel s a társadalmi erkölcsrajzra is fogékonysággal és tehetséggel; mig a korán elhúnyt Wohl Stefanie (1848–1889) egy kötetes Regekönyvében a dán Andersen meseformáját bonyolúltabb életviszonyok festésére naiv érzéssel alkalmazta.
)
Vadnai Károly.
