Tóth Kálmán
Tóth Kálmán
Ebben az egész költői csoportban kétségtelenül a leghivatottabb és legigazibb tehetség Tóth Kálmán, kinek versein eleinte nyilván megismerszik a Petőfi vezető hatása, sőt az utánzók rontó befolyása is, – bár népiesség helyett vidékiességbe, csapongás helyett féktelenségbe nem téved velök. Csak kizáró alanyiságában, könnyű termelésében és pongyola alakjában mutatkozik rokonsága, közös fogyatkozása. De ereje hamar fejlik, ízlése korán tisztúl, egyszerű és őszinte egyénisége diadalmasan hódít. Egyszerűsége és őszintesége a legjellemzőbb vonása, mint Petőfinek; az dalainak legvonzóbb bája, ez eredetiségének legéltetőbb forrása. Mert a ki őszinte, az csak magát tudja dalolni, s a ki magát dalolja, nem változhatik másnak utánzójává: jegyzi meg róla Vadnai. Természetesen csak akkor, ha már eszméje, érzése szabályozza az alakot, ha az előadásnak idegen modorától is megszabadúlt. Tóth Kálmán alig pár esztendő alatt, még teljesen fiatalon, magasan kiemelkedett társai közűl: eredetisége kiforrt, hírneve megalapúlt, s mint szerelmi költő az ország legnépszerűbb dalnoka volt a forradalom után. Született 1831-ben, Baján, s még egészen gyermekül Pannonhalmára, a bencések rendjébe kerűlt; de a rideg fegyelmet egészsége nem birta meg: ennélfogva kilépett és haza vonúlt, majd Pécsett a bölcsészeti tanfolyamot végezte, mig 1848-ban Pesten a katonai akadémiába iratkozott be. Azonban a cselekvés kora forrt: a tárogatók csatára hivogattak. Tóth Kálmán is katonának állt, s előbb a bácskai hadosztályban, majd a Perczel-Dembinszky hadtesténél szolgált; s magasztos lelkesedéssel nemcsak csodáló énekese, de küzdő osztályosa is volt a vitéz honvédek dicsőséges diadalmainak. 1851-ben, a reménység és csalódás hazafi-fájdalmának csillapúltával visszatért a fővárosba, s nagyratörő lelke a költészetben keresett vigaszt és menedéket. Vagy nem is a lelke, hanem a szíve, mert Tóth Kálmán a szívnek a költője. Már előbb, 1847-től fogva verselt, de csak 1848 után, a mikor szülővárosába verődve reménytelenül és mégis boldogan szeretett, s a Sugovicza partján elveszett szerelméről ábrándozott, szegődött hajlama és hivatása szerint egészen a múzsához. A szerelem avatta fel, a szerelemnek hódolt végig. Szerelmi dalai, a szerelmi vadrózsák ép oly üdén és bokrosan fakadnak mint az igazi vadrózsák; s alig húsz esztendős korában már számos dala viszhangzott az országban. Ama szomorú időben, mikor borongó bánat, emésztő emlékezés, fojtott fájdalom uralkodott költészetünkön, jól esnek az ő friss, csengő hangjai, melyek mint a pacsirta éneke természetesen zengtek: a szívből eredtek, a szívhez szóltak.
