Tóth Endre
Tóth Endre
Dallamosabb és egységesebb húrokat pengetett Tóth Endre, ki ez irány nagyzolásaitól és a képzelem túlkapásaitól nem mindig menekszik ugyan: de egész költészete mégis a népiesnek nemesebb kifejezése, a Petőfi-kultusz tisztább megnyilatkozása. 1824-ben Petriben (Szabolcs vm.) született, 1848-ban a függetlenségi harcban katonáskodott; majd birtokára vonúlva a költészetnek élt. A mint egyszer nyilvánosság elé lépett, gyűjteményei gyorsan következnek egymás után: a Zengő bokor két kötete 1853-ban, Újabb költeményei 1855-ben, Angyal Bandi, költői beszély 1856-ban és a Harangvirágok 1862-ben. Eleven költői ér, meleg szív, gyöngéd fogékonyság jellemzik a természet szépségei, tüneményei és változásai iránt; a kedélyi élet és természet jelenségeit sokszor a legbelsőbb összhangba olvasztja. A mellett nyelve szép és választékos, bár több a lágysága, mint a csengése. Számos dala az új magyar lírának valóban ihletett alkotása; még betyárhőse, Angyal Bandi sem merűl el egészen a pusztai szilajkodásban, mindig marad felette, a mint Erdélyi János helyesen jegyzi meg, egy darab kék ég, mely leragyog reája. De az irodalom erősebb áramain kivül élvén, pályáján nem igen emelkedett: úgy hogy, a mikor 1885-ben elhalt, szinte észrevétlenül tűnt el.
