AZ ERDEI PACSIRTA. Alauda arborea L. 1758.
AZ ERDEI PACSIRTA.
Alauda arborea L. 1758.
Alauda arborea L. 1758.
[Alauda nemorosa GM. – Galerita musica BRHM. – Lullula arborea KAUP. – Galerita nemorosa BRHM. – Corys arborea BOGD.]
Jegyei: kisebb, főleg rövidebb, mint a mezei pacsirta; az első evező kicsiny, mint előbbinél; szárnyuk hegye a fark közepén túlterjed; farktollai – kivéve a két középsőt – fehérhegyűek; fejbubján a tollak hosszúak, felbóbitázhatók; a sárgásfehér szemöldöksáv a tarkóra terjed s patkóalakban az egész fejtetőt körülfogja; a nagy evezők födőtollai feketék, csak hegyük fehér; az alsó szárnyfedők fehérek; különben szinezete hasonlít a mezei pacsirtáéhoz.
Mértéke: H. 13,8–15,4; Sz. 9,3–9,8; F. 5,3–5,7; L. 2–2,2; Cs. 1,2–1,35 cm.
1895 májusában a deliblati (Temesmegye) futóhomok területen ALMÁSY GY. barátommal lőtt erdei pacsirták a typikus színűektől annyiban tértek el, hogy egészben világosabbnak látszottak, a rozsdás szinezetnek alig volt rajtuk nyoma, világos részeik pedig, melyek a rendes alaknál bizonyos sárgás árnyalatúak, tiszta fehérek voltak. Csőrüket is valamivel hosszabbnak találtuk. Ezt a fajtát, mely a 60,000 kat. hold terjedelmű deliblati homoksivatagot lakja, Alauda arborea cherneli néven röviden leirták s ALMÁSY GY. dr. kimerítően ismertette.*
Ornith. Monatsberichte 1895. III. 9. sz. 143. l. – Aquila 1896. III. 209–216 l.
Általában egész Európában, fel a 62° é. szél.-ig s Ázsia szomszédos nyugoti részeiben fordul elő, de korántsem mindenütt, hanem csupán csak alkalmas helyeken, minők erdei vágások, tisztásokkal váltakozó, nem igen összefüggő erdőségek. Különösen ragaszkodik a száraz, köves, homokos, nem valami kövér talajon tenyésző, fenyvesekkel kevert erdőkhöz. A deliblati homoksivatagon élők a nagy futóhomok-buczkák völgyeit itt-ott borító borókás, ligetes facsoportozatokban tartózkodnak. Nálunk első érkezésének orsz. középnapja: márczius 24–25. Jelentkezését hamar elárulja, mert a hímek a fák tetejére szállva, majd onnét égnek emelkedve s ismét leesve, hallatják azt a sajátságos, az erdei magány mélaságához annyira illő, kissé bánatos, panaszkodó, de hangulatos, bár nem igen változatos éneköket, mely körülbelül így írható ki: didldidllidlidlidllüdllüdlüdlüdl-delidldelidldelidl stb. Minden egyes strófája egy-egy összefüggő trilla; a kezdet többnyire magas hangú, a második rész mélyebb s azután megint valamivel magasabb. Órákig hallható ez a nótázás, miközben olyanformán viselkedik, mint az erdei pipis (Anthus trivialis), csakhogy ez utóbbi egészen másképpen énekel. Sehol sem kapott meg annyira éneke, mint a deliblati nagy homoksivatagon, hol vigaszként hangzott a sivárságban, akárcsak valami pásztorember mélázó tilinkózása. Áprilisban vágások, bokros, hangás, füves helyein, még pedig a földre, de jól elrejtve, rakja száraz növényszálakból, levélkékből, kevés mohából, gyökerecskékből álló és belül szőrökkel bélelt fészkét, 4–6 tojása sárgás vöröses fehér alapszinen, világosszürke elmosódott rajzokkal, barnás és szürkés pettyekkel és foltokkal annyira borított, hogy az alapszín alig látszik; egészben a mezei pacsirta tojásaihoz hasonlítanak, csakhogy kisebbek.
Tojásmérték: H. 19–22; Sz. 14,9–16,8 mm.
Juniusban másodszor szokott költeni. Szeptemberben, októberben délre költözik.
Tápláléka rovarokból, pillékből, hernyókból, pókokból, szöcskékből, álczákból s őszszel mindenféle magvacskákból áll. Szeretik a zöld növényhajtások csücskéit, virágbimbócskáit lecsipkedni, de mivel erdőben élnek, kizárólag értéktelen vagy dudvaszámba menő növényekhez nyulnak s így semmi kárt sem tesznek, sőt hasznot. Kár, hogy nem oly gyakori erdeinkben, mint a mezei pacsirta mezőinken. Óvást érdemel minden körülmény közt.
