Keresztény irodalom.

Teljes szövegű keresés

Keresztény irodalom. – I. A görögöknél. Az ókori görög keresztény irodalom, ide számítva bizonyos írókat és műveket a byzantiumi kor első (4–6-ik) századaiból is, a következő öt csoportra osztható. – 1. Az ókeresztény egyház iratai. – Ide tartozik első sorban az Uj testamentum, melyről külön czikkekben szólunk (l. Biblia, I, 2). – Másodsorban említendők az apocryphus könyvek (αποχρυϕα βιβλια, a. m. secreta et recondita scripta), elyek szintén régi időkből származnak, úgy, mint a biblia szent könyvei, csakhogy nem vétettek fel az egyház által emezeknek sorozatába (canonjába), mivel nem tekintettek velük egyenlően authentikusoknak. Csak csekély részük maradt fenn, így pl.: Barnabás (Pál munkatársa az úr szőlejében, ki később Márkkal Cyprusba távozott) levele Hadrianus idejében (117–138) írva, mikor a zsidók azt reményelték, hogy Jeruzsálem temploma újból fel fog épülni; Barnabásnak és Tamás, János, Péter és Pál apostoloknak cselekedetei (πραζεις); αι των αγιων αποστολων διαταξεις, 8 könyvben, kiadva 300 táján, szólanak a szent apostoloknak rendelkezéseiről; γεννησις Μαριας, της αγιας, ϑεοτοχχχου, Jézus gyermekkoráról; υπομνηματα των του χυριου ημων Ιησου Χριστου πραχϑεντων επι Ποντιου Πιλατου vagy Acta Pilati, adja Nicodemus följegyzéseit Jézus haláláról; διδαχη χυριου δια των δωδεχα αποστολων, a tizenkét apostol tanáról; számos apostoli legenda (részben azonban csak latin, syr, kopt, szláv fordításokban), így különösen a manicheus sectához tatozó 2-ik századbeli Lucius Charinustól (Λεχιος Χαρινος) való αποστολων περιοδοι Péter, János, András, Tamás és Pál cselekedeteiről (πραχεις) stb. Mindezek között legfontosabbak az első helyen említett apostoli legendák (πραξεις), melyek telvék ugyan csodákkal és phantastikus elbeszélésekkel, de több historiai visszaemlékezést és az ókeresztény egyház hymnusaiból és imáiból több érdekes töredéket is foglalnak magukban, s így kellőképpen kiegészítik Lukács apostol cselekedeteinek canonikus könyvét (l. Biblia, I, 2), amennyiben tudósítanak az egyes egyházak alapításaira vonatkozó legendákról és a kereszténység elterjedéséről. Ugyanis valamint Görögországban és Italiában minden egyes városnak megvolt a maga, rendszerint a trójai mondakörből vett alapító herosa, úgy a keresztényeknél is számos, többé-kevésbbé történeti alapon álló legendák keletkeztek, melyek az egyes egyházak alapításait a 12 apostol vagy 70 tanítvány egyikére vezetik vissza. Irodalom: Kiadások: Tischendorf, Evangelia apocrypha, Lipsiae, 1843. Ugyanő, Acta apost. apocr. 1851. Byrennios, διδαχη των δωδεχχα αποστολων, Konstant. 1883 (és Funktól, Tübingen, 1887). Lagarde, Constitutiones apostolurom, Lipsiae, 1862. Gutschmid, Die Königsnamen inden apokryphen Apostelgeschichten, Rh. Mus. 19 (1864), 161 skk. Lipsius, Die apokryphen Apostelgeschichten und Apostellegenden, ein Beitrag zur altchristlichen Litteraturgeschichte, Braunschweig, 1883–1887 hét kötetben. Wright, Apocryphal acts of the apostles, edited from syrian manuscripts, London, 1871. – Végül ebbe a csoportba tartoznak az apostoli atyáknak vagyis az egyházak ama előljáróinak és tanítóinak iratai, kik az apostolok halála után való legközelebbi időben szerepeltek. Ilyenek: Clemens Romanus levelei és homiliái az 1-ső századból (l. Clemens, 1); az antiochiai Ignatius hét kétséges levele, ki Trajanus alatt 115-ben martyr halállal mult ki; Polycarpus püspöknek egy levele, kit 155-ben Smyrnában kivégeztek; Polycarpus barátjának Papiasnak csak kevés töredékben fenmaradt λογιων χυριαχν εξηγησις-e 5 könyvben, 150 tájáról, melyben az Úr mondásait magyarázza. Ide sorolandó még Hermas ποιυην-je (pastor) így nevezve az angyal alakjában megjelenő pásztorról, ki a bünös embernek a keresztény hit tanait magyarázza e munkában; szerzője valószínűleg ama 2-ik századbeli Hermas, ki I. Pius római püspök testvére volt; a görög eredetiből csak kevés van meg, de birjuk az egésznek latin fordítását, melyet azután a hírhedt hamisító, Minas visszafordított görögre. Kiadások: Hefele, Patrum apostolicorum opera, ujonnan feldolgozva Funktól, Tübingen, 1887. Hermas ed. princepre Snger-Dindorftól (Lipsiae, 1856); azután kiadva Gebhardt-Harnacktól (u. ott, 187) és Hilgenfeldtől (u. ott, 1887). – 2. Egyházi atyák. – Közöttük első helyre teendők az apologeták, kik mint egyszerű, de erős hitű férfiak a keresztény vallásvédelmére keltek; virágzásuk a 2-ik századba esik. Nevezetesebbek: Justinus Martyr (l. Justinus, 1), Tatianus (l. o.), Athenagoras (l. o. 2), Irenaeus (l. o.) és Iheophilus (l. o. 5) a 2-ik és Hippolytus Romanus (l. Hippolytus, 3) a 3-ik századból. – Ezeket követik a tudós egyházi atyák, kik az alexandriai tudományosság alapjaiból kiindulva és az ógörög philosophia és költészet ismeretével fölfegyverkezve törekedtek a keresztény hit megokolására, s azonkívül történetírással is folgalkoztak keresztény szempontból. Legkiválóbbak: Clemens Alexandrinus (l. Clemens, 2), a 2-ik, Origenes (l. o. 2) és Sextus Julius Africanus (l. Africanus, 2) a 3-ik és Eusebius (l. o.) a 4-ik századból. – A harmadik osztályt a rhetorizáló egyházi atyák képezik, kik a sophistika iskoláiban kiképezve a classikus korszak mestereit törekedtek elérni stilus és dialectika tekintetében, de műveikben, valamint a korukbeli sophistákéiban, túlságos a pathetikus declamatio, és óriási tekintélyüknek, melyet kor- és hittársainál élveztek, nem felel meg munkáik belbecse. Közülök kiválnak:Ioannes Chrysostomus (l. Chrysostomus, 2), de különösen «a három nagy cappadociai», t. i. Nagy Basilius (l. Basilius), a nyssai és nazianzusi Gregorius (l. Gregorius, 1, 2) a 4-ik században. – Irodalom: Kiadások: Maxima bibliotheca veterum patrum (a görögöké ls latinoké), Lugdumi Bat. 1667, 27 kötet. Galland, Bibliotheca veterum patrum, Venetiis 1765 skk., 13 kötet. Migne, Cursus Completus patrologae, Paris, 1857 skk. (a görögök 1–104. kötetekben). Otto, Corpus apologetarum christianorum saeculi secundi, Jena, 1847–1861, 9 kötet (2-ik kiadás 1876 óta). Möhler, Patrologie, Regensburg, 1840. Alzog, Grundriss der Patrologie, Freiburg, 1888. Herzog-Plitt, Realencykl. für prot. Theologie. Wetzer-Welte, Kirchenlexikon. – 3. Keresztény theosophusok. Igy neveztetnek azok az írók, kik a keresztény hit tanait philosophiailag megokolni, rendszeresíteni, vagy bizonyos philosophiai nézetekkel összeköttetésbe hozni törekedtek. A philosophiai rendszerek közül különösen az újplatonikusok tanai voltak hatással a keresztény theosophusokra, nevezetesen a gnostikusokra (gnostici, γνωστιχοι), kiknél legelőször mutatkozik a keresztény hitnek (πιστις) a vallási igazságok gondolkodó felfogásához, vagyis a gnosishoz (γνωσις) való folyamodása. A gnostikusok tanainak forrásai a kopt fordításban ránk maradt Pistis Sophia (kiadta Petermann, Berlin, 1851), továbbá e tanok ellenfeleinek, nevezetesen Irenaeusnak és Hippolytus Romanusnak (l. fentebb) iratai (v. ö. Amelineau, Legnosticisme, az Annales dus musée Guismetben, Paris, 1887, tom. 14). A keresztény hit tanainak philosophiai meghatározások útján határozott tételekbe, dogmákba (δογματα) való felfogások, haeresisek (αιρεσεις) keletkezésével, a mi ismét nagy vitákat vont maga után, mint ez különösen a polemikus irányú theosophusoknál nyilvánul, kik arra törekedtek, hogy a régi görögöknek és a keresztények egyéb ellenfeleinek tanait észszerűtlennek bizonyítsák. Ilyen polemikus theosophusok: Epiphanius (l. o.) a -2ik és 3-ik század határán, Hermeas (l. o. 3) az 5-ik és Ioannes Philoponnus (l. Philoponnus) a 6-ik században. De nemcsak a pogány görög philosophiai tanokra fordították figyelmüket a keresztény theosophusok, hanem valamint az újplatoikus Porphyrio a jóslatokból merítendő philosophiáról írt, úgy ők is annak bebizonyítására törekedtek, hogy már a pogány görög jóslatokban az isteni megnyilatkozás útján keresztény gondolatok nyilvánulnak. Ez a felfogás mutatkozott pl. egy Zeno császár (474–491) idejében élő Anonymus keresztény írónak ϑεων czímen (kiadta Buresch, Klaros, Leipzig, 1889, a függelék 89–126. lapjain). A keresztény theosophusok közül kiválnak: Methodius (l. o.) a 3-ik, Synesius (l. o.) Nemesius (l. o.) és Dionysius Areopagites (l. Dionysius, 14) a 4-ik, Aeneas (l. o. 3) az 5-ik és Zacharias, 14), a 4-ik, Aeneas (l. o. 3) az 5-ik és Zacharias (l. o.) a 6. században. – Irodalom: Huber, Die Philosophie der Kirchenväter, München, 1859. Harnack, Lehrbuch der Dogmengesch., Freiburg, 1886. – 4. Keresztény történészek. A keresztény történetírás kezdeteit már az apostolok cselekedeteinek leírásában látjuk (l. fentebb). Speciálisabb jellegű még Hegesippus (l. o. 4) a 2. században, de általánosabb foglalatnak Hippolytus Romanus (l. Hippolytus, 3) és Sextus Julius Africanus (l. Africanus, 2) művei a 3-ik századból. Azonban az egyházi történetírás tulajdonképeni atyja Eusebius (l. o.) 4-ik században, ki után Socrates (l. o. 5.), Sozomenus (l. o.), Theodoretus (l. o.) és Philostorgius (l. o.) következnek az 5-ik században. Keletkezési idejére nézve részben ide tartozik még a Chronicum Paschale (l. o.) is. – Ide tartoznak az apostolok cselekedeteinek (l. fentebb) mintegy folytatását képező legendák a martyrokról és szentekről, melyek nagyobbrészt byzantiumi források útján maradtak ugyan ránk, de keletkezésük régibb időkre vezetendő vissza (lásd Krumbacher, Gesch. der byz. Litt. 2-ik kiadás, 1897, 176–105. 312–314. ll.). – Az apostolok és tanítványainak jegyzékeit megírták Epiphanius (l. o.) a 2-ik és 3-ik század határán és Dorotheus (l. o.) a 4-ik században. – Örményország történetét tárgyalják keresztény szempontból Agathangelus (l. o.) a 4-ik században és Faustus Byzantinus (l. Faustus). – 5. A görög keresztény költészet l. Keresztény költészet, I alatt. – A byzantiumi kor hatalmas kiterjedésű keresztény, illetőleg theologiai irodalmára nézve l. Krumbachert (Gesch. der byz. Litt. 2-ik kiadás, 189) és Ehrhardot Krumbacher könyvében. P. V.
II. A rómaiaknál. A keresztény irodalom csak a 2. század második felében kezdődik s az africaiaké a megalapítás érdeme. Kezdetben csak az alakuló szervezet védelmére és megerősítésére szolgál; világtörténeti jelentőségre a 4-ik században jut, a midőn az antik aesthetikai műveltség assimilatiója a kereszténység részéről végbe megy. Ekkor állnak elő azon genialis nagyságú férfiak mint Augustinus és keletkeznek olyan örökbecsű munkák mint vallomásai; ekkor fejleszt az irodalom is a keresztény gondolatok és érzésvilág kifejezésére sajátos formákat a költészetben ép úgy mint a prózában. Az általános hanyatlással a keresztény irodalom teremtő ereje is csökken; mindamellett ápolása Italiában, Hispaniában és különösen Dél Galliában még a 6-ik században is tart, de mindig szegényebb lesz, compendiosus ismétléssé válik, s a 7-ik században ki is halna, ha nem találna új hazára az ireknél és angolszászokknál, a kik az egyháztól felvett elemeit az antik műveltségnek örökbe hagyják a karoling-kornak s így a román és germán Nyugat számára megőrzik. – 1. A mint a görögöknél ugy a rómaiaknál is a keresztény irodalom apologiákkal kezdődik, melyek csakhamar a pogányság ellen irányzott támadó iratokká válnak (l. Minucius Felix, Tertullianus, Cyprianus, Commodianus, Arnobius, Lactantius, Firmicus Maternus); még a kereszténység győzelme után is marad a régi államvallásnak pártja (lásd Symmachus) és sokáig kell még azon vád ellen küzdeni, hogy az új hit behozatala az oka a jelen szerencsétlenségeknek (l. Augustinus, Orosius). – 2. A római nemzeti szellemhez mérten a keresztény irodalom eleitől fogva inkább practikus és népies philosophiai irányban indul. Cicero tanítványai Minucis Felix, Lactantius és Ambrosius, a dogmától elkülönített keresztény erkölcstannal. A nagyrészt rhetori iskolákból vagy a forumról egyházi hivatalba került férfiak a praedikálásban új és hathatós eszközt találnak a köznép és a műveltek erkölcsi oktatására és épülésére. A praedicatio mesterei Ambrosius, Augustinus, Hieronymus stb. Az irányzat főképen ascetikus, különösen a monachismus elterjedésével a 4-ik században (l. Cassianus). A pásztorkodásra utasításokat adnak Augustinus (de doctrina Christiana) és l. Gregorius (regula pastoralis). – 3. A dogmatikai speculatio aránylag háttérbe szorul s nagyrészt görög mintákra támaszkodik. A gnosis ellen való harczban Tertullianus vesz részt. A Keleten forrontó trinitariusi és christologiai viták a Nyugatot is erősen magukkal ragadják; monarchianus nézetek ellen küzd Tertullianus és Novatianus; az arianismus ellen fordul pictavumi Hilarius egész erejével, mellette követői Lucifer, Marius Victornus, Ambrosius, Augustinius, Faustus és Avitus a pestorianismust czáfolja Cassia-r követőjük. Sok bajt okoznak az egyháznak a rigoristikus, schismára hajló pártok, a montanisták (l. Tertullianus), a novatianusok (l. Novatianus, Cyprianus, Pacianus), a donatisták (l. Optatus, Ambrosius, Augustinus) s a priscillianisták (l. Priscillianus, Orosius). Az egyetlen fontos kérdés, mely a nyugati egyház kebelében keletkezett, az emberi szabadakarat s az isteni kegyelem viszonyának kérdése, melyet Augustinus Pelagius ellenében az ő sajátos mélységével tárgyalt és a latin theologia központjává lett; Dél-Galliában semipelagianistiksu nézetek Cassianus és rejii Faustusban találják főképviselőjüket, leghatározottabb ellenfelüket pedig Prosper Tiro és arelatei Caesariusban. A Kelet monophystikus vitáiba elegyednek I. Leo, Avitus, Vigilius. – 4. A bibliamagyarázatban is a görögökre támaszkodnak a latinok; első művelője petabiumi Victorinus, valamint Hilariustól fogva minden egyházatya. Nagy jelentőségűek Hieronymus munkálatai a latin biblia-szöveg javítására vonatkozólag (l. Biblia, II). – 5. A legrégibb történetirási kisérlet keresztény részről (l. Lactantius) apologetikus irányú; hasonló állásponton van Augustinus és Orosius. Eusebius időszaki tábláinak Hieronymus-féle átdolgozása számos világkrónika alapjává lesz (l. Prosper Tiro, Marcellinus Comes, Idacius, Cassiodorius, tunnunai Victor); ezekhez csatlakoznak Jordanes, turonumi Gregorius, vitai Victor és mások korképei. Eusebius egyháztörténetét Rufinus dolgozza át. A kereszténység történetének classikus kivonatát adja Sulpicius Severus. Keresztény irodalomtörténet-féle Hieronymus de viris illustrusa, melyet Gennadius, hispalisi Isidorus és mások folytatnak. Keresztény életrajzokat írnak Sulpicius Severus, mediolanumi Paulinus, arelatei Hilarius, Eugippius, legendaszerű alakban Hieronymus, Rufinus és mások. Sajátos mű Augustinius vallomásai. Nagyértékűek a kortörténetre a levelezések, melyeknek egész sora maradt ránk Cyprianus, Amborsius, Augustinus, Hieronymus, nolai Paulinus, I. Leo, Sidonius, Avitus, nagy Gregorius ésmásoktól. – 6. Philosophiai adalékokat nyujtanak különösen a lélek természetéről való iratok (lásd Tertullianus, Augustinus, Claudianus, Mamertus, rejii Faustus, Cassiodorius), továbbá Augustinus fejtegetései az academikusok ellen stb. Földrajzi emlék a peregrinatio ad loca sancta. Encyclopaedikus írók Martianus Capella, Cassiodorius, hispalisi Isidorus. – 7. A keresztény latin költészet legrégibb emlékei Commodianus apologetikus költeményei. A 4. századtól fogva az epikai költői feldolgozásában (l. Juvencus, Hilarius, Cyprianus, Victorianus, Proba, Marisus, Victor, Sedulius, Dracontius, Avitus, Arator). A szentek közül touronumi Martinus életét dolgozták fel epikailag petricordiumi Paulinus és Venantius Fortunatus. Önéletrajzi költeményt írtak Ennodius és pellai Paulinus. Az egyházi éneket szolgálta a Hilarisus és Ambrosiustól behozott hymnus. A hymnus alakjában írt Prudentius verses legendákat, Augustinius egy népies tanító költeményt. Zsoltárátírásaink vannak nolai Palinustól. Az epigrammát kereszténynyé tette Damasus. A tanító költészet mesterei Prudentius, nolai Paulinus, Orientus, Prosper Tiro, Elpidius. Ha a 4-ik század nagy és valódi keresztény költőket hozott létre, minők Prudentius, nolai Paulinus és az epika művelői, vannak az 5-ik és 6-ik századnak olyan költői, a kik csak névszerint keresztények, mert műveikben a pogány költészet szellemének és alakjának követőiként mutatkoznak, mint Merobaudes, Sidonius Apollinaris, Ennodius. Az utolsó híres költő Fortunatus. A classikus költészet prosodikus formái mellett a keresztény költők nem egyszer alkalmazták a szótagszámon és a szóhansúlyon alapuló népies költészet rhythmikus formáit is (l. Commodianus, Augustinus, Sedulius). – Irodalom: Bibliotheca ss. Patrum ed M. de la Bigne, Paris, 1575 (5 köt.). Magna Bibl. vet. Paturm, Coloniae, 1618 (14 köt.). Maxima Bibl. vet. Patrum, Lugduni, 1677 (27 köt.). Migne, Cursus Patorlogiae completus, I. series Latina, Parisiis, 1844–55. Corpus Scriptorum ecclesiasticorum Latinorum, ed. cons. et imp. Acad. Litt. Caes. Vindobonensis, Vindobonae, 1866 skk. Bähr, Geschichte der röm. Litt. 4. Die christl.-röm. Litt., Karlsruhe, 1876. Teuffel-Schwabe, Gesch.der röm. Litt. Schanz, az I. Müller-féle Handbuch der klass. Altertum-Wissenschaft. 8. köt. 3. részében, München, 1896. Ebert, Allgemeine Geschichte der Litteratur d. Mittelalters im Abendlande. I. Geschichte der christl. Litt. von ihren Anfängen bis zum Zeitalter Karls des Grossen, Leipzig, 1889. Manitius, Geschichte der christl.-lat. Poesie, Stuttgart, 1891. Nirschl, Lehrbuch der Patrologie, Mainz, 1881. Fessler-Jungmann, Institutiones Patrologiae, Innsbruck, 1890–92. Bardenhewer, Patrologie, Freiburg, 1894. Harnack, handbuch der Dogmengeschichte, Freiburg, 1894. Smith and Wace, Dictionary of christian biography, 4 voll. London, 1877–87. Historie littéraire de la France, Paris, 1773 sk. Ampčre, Hist. litt. de la France avant Charlemagne, Paris, 1870. B. F.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT