Dacia

Teljes szövegű keresés

Dacia, római provincia, mely Erdélyre s Olaszország egy részére terjedt ki. Mint a Daci (l. o.) lakóhelye, sokáig félelmetes szomszédja volt a római birodalomnak, míg végre Trajanus két hadjáratban (101–102 és 104–107) végkép legyőzte Decebalust. A római fegyverek ezen sikerét még ma is hirdeti Romában Trajanus oszlopa, melynek domború képei a két hadjárat eseményeit ábrázolják. Trajanus már az első háború végén bekebelezhette volna a dacusok földjét a római birodalomba, de ekkor nyilván még nem lehetett más czélja, mint hogy azt a szégyent, melyet a római néven Decabalus Domitianus alatt ejtett, Decebalus megalázásával megbosszulja. Azzal tisztában kellett lennie, hogy Dacia az Al-Duna folyásánál megbizhatóbb védelmet nem nyújt a rómaiságnak, de a békeföltételek megszegése Decebalus részéről meggyőzhette, hogy csak a dacusok függetlenségének teljes megsemmisítése szabadíthatja meg Romát a szomszédos barbár állam veszedelmétől. Bizonyára nem lehet az sem mende-monda (Dio, 68, 13) Hadrianusról, hogy a Trajanus által épített dunai hidat leszedette, mert kész volt Daciát feladni. A tények később igazolták, hogy csak a legnagyobb erőmegfeszítéssel lehetett Daciát a rómaiság számára föntartani. Egyelőre azonban nem kellett félteni. Kifelé a Kárpátok koszorúja látszólag eléggé megvédte, a tartomány belsejében pedig a dacusok javát a második hadjárat kiírtotta (Eutropius 8, 6), míg az idegen jövevények, kiket a gabonában, fában, fémekben gazdag föld a világ minden részéből az új tartományba csalt, a rómaiság tántoríthatatlan hívei voltak, kiknek a béke kellett. A katonaság nem is szállott meg oly számmal, mint az más tartományokban történt; az egész 2. században csak egy legio tartozkodott Daciában a megfelelő segédcsapatokkal. – A rómaiak berendezkedése nyomban követte a hódítást, s mert új lakókban nem lehetett hiány, a római civilisatió gyorsan gyökeret vert. Az első érmek DACIA AVGST(A) PROVINCIA körirattal (Cohen II n. 332) ugyan csak a 112. évből valók, de az ajtoni mérföldmutató (CIL III 1627) bizonyítja, hogy az út Toda és Kolozsvár között már 109–110 között kiépült. Sarmizegetusa megmaradt fővárosnak, még Trajanus emelte római jogú várossá, úgy hogy neve ezentúl Colonia Ulpia Trajana Augusta Dacia Sarmizegetusa. Kivüle azonban legfölebb még Dierna (Orsova) lett egyidejüleg coloniává. Ulp. Digg. 50, 15, 18. A helytartók közül a legrégibb, kit ismerünk, D. Terentius Scaurianus; egy katonai diploma (CIL III D. XXV9 110-ből említi s a CIL III 1443 felirat úgy emlékezik meg róla, mint a kit Sarmizegetusát a legio V Macedonica segítségével ujjáalapította. Hadrianus kettéosztván Daciát, egy diploma 129-ből (CIL III D. XIII) közli azon segédcsapatokat, quae sunt in Dacia imferiore (sic) sub Plautio Caessiano. Dacia superior említve van egy turnseverini feliraton (CIL III 753) s egy másikon (CIL V 866 ), mely Concordiában (Felső Italia) került napfényre s valószinűleg Antoninus Pius idejéből való. Mindazonáltal csak egy helytartó volt, még pedig praetori ranggal. Így M. Statius Priscus, csak miután Daciát kormányozta volt, lett 159-ben consul. CIL VI 1523. Utoljára 158-ban a maroskereszturi diplomán (CIL III S. p. 1989 D. LXVII) fordul elő Dacia super(ior). Egy helytartó maradt Dacia élén akkor is, miután Marcus Aurelius három részre osztotta. M. Claudius Fronto az, ki először 17 -ben mint leg(atus) Aug(usti) pr(o)pr(aetore) trium Dac(iarum) et Moes(iae) sup(erioris) feltünik. CIL III 1457. Fronto már mint volt consul igazgatta Daciát. Az átmenetet a praetori kormányzatról a consularis kormányzatra P. Furius Saturninus vezette be, ki 161-ben egyidejüleg volt Dacia helytartója és consul (CIL III 146 ), olyformán természetesen, hogy mint Pertinax, consulatum absens gesserat. Vita Pertin. c. 3. V. ö. Jung, Fasten der Provinz Dacien S. 14. Commodus óta Dacia helytartójának czíme rendesen consularis vagy consularis III Daciarum (CIL III 1171. 1177. 1412. 146 ) s székhelye többször volt Apulum (CIL III 1007. 7768. 7771, mint Sarmizegetusa. A három provincia Dacia 3 városáról kapta nevét: Porolissensis Porolissum (Mojgrád) után, Apulensis Apulum (Gyulafehérvár) s Malvensis valószinűleg egy Malve nevezetű város (CIL III D. LI. 230-ból colonia Malvese ex Dacia) után, a melynek fekvése azonban ismeretlen. Minden valószinűség a mellett szól, hogy a mai Oláhország területén feküdt s Hirschfeld (Epigr. Nachlese, Sitzungsberichte, Wien 1874 S 375) azt hiszi, hogy a Malu de sus helynévben máig él a régi név. Mommsen (CIL III p. 160) szerint a hármas beosztás 3 külön tartományt jelentett, a mi azonban nehezen érthető, lévén közös kormányzójuk, de mindenesetre külön kerületeket képeztek és pedig nemcsak a pénzügyigazgatás szempontjából, hanem katonai tekintetben is, legalább erre vall a CIL III 8063 téglabélyeg: Ex(ercitus) D(aciae) P(orolissensis). Két pénzügyigazgatója (procurator) volt Daciának már akkor is, midőn két részre volt osztva, így T. Desticius Severus mint procu(rator) Aug(usti) prov(inciae) Daciae superior(is) ismeretes. CIL V 8660. A hármas felosztás idejéből CIL III 1456. 6575. V 8659 és IX 5439 Dacia Apulensis, CIL III 1464, 7659. 7662 Dacia Prolissensis s CIL VI 1449 (Roma) Dacia Malvensis procuratorairól szólnak. Dacia Apulensis procuratora Sarmizegetusában székelt, de Apulumban a tabularius provinciae Apulensis (CIL III 980) működött, Dacia Porolissensis procuratora pedig Porolissumból, mely mint határszéli város kevéssé lehetett biztonságban, Napocába (Kolozsvár) tette át székhelyét. CIL III 853. 856. 857. 7659. 7662. Rangban legidősebb Dacia Apulensis procuratora volt, s mint két felirat (CIL III 1456. 1464) mutatja, ő helyettesítette a helytartót. Legalább két tartomány pénzügyigazgatását egyesíthette kezében P. Helvius Pertinax, mert mint procurator ducenarius in Dacia kétszer akkora fizetést huzott, mint a procuratorok általában. Jung, Fasten S. 47. Még válságosabb viszonyok lehettek, midőn T. Claudius Xenophon, miután előzőleg procurator Daciae Apulensis volt, proc(urator) Illyrici per Moesiam inf(eriorem) et Dacias tres (CIL III 6575) s L. Valerius Proculus proc(urator) provinciarum trium [Dacia]r(um) (CIL II 1970) voltak. A hármas beosztás fennállott, míg a római uralom meg nem szünt. – Azon számos legio közül, melyek Trajanus alatt a dacusok ellen harczoltak, 2 legio maradt Daciában, a legio I adiutrix s a legio XIII gemina. Együtt szerepelnek egy Bukarestben őrzött téglabélyegen. CIL III 1628 = 8062. Az apulumi táborhelyet, úgy látszik, az I. segédlegio építette. A legrégibb katonai jellegű felirat (CIL II) 1004) ugyanis, melyet Apulumban (Gyulafehérvár) találtak, tőle ered a 107–117 évekből, egy másik felirat (CIL III 1008) pedig az I. segédlegio egyik veteranusát az apulumi canabae első hivatalnokának nevezi. De már 114–117 körül elhagyta Daciát s ekkor helyét Apulumban a legio XIII gemina foglalta el. Először Gált Hévizen találkozunk vele, hol, mint a CIL III 953 feliratból kitünik, Hadrianus alatt építéssel volt elfoglalva. Lehet, hogy mielőtt Apulumba került, ott is volt tábora. Arra nézve, hogy Apulumban van első bizonyítékunk egy viaszos tábla 142-ből (CIL III p. 941 VII). Lehetséges, hogy Marcus alatt a nagyszabású barbár betörések ellenében Dacia egyetlen legiója elégséges lett volna. Minthogy a CIL III 7505 felirat szerint a legio V Macedonica M. Claudius Frontónak alá volt rendelve, legalább egy ideig Daciában kellett tartozkodnia. Jung, Fasten S. 18. Véglegesen azonban, mint azt Mommsen (CIL III p. 160) kimutatta, csak Septimius Severus alatt telepedett meg Daciában, még pedig Potaissában (Torda, a legrégibb felirat CIL III 905 195-ből való), hogy innen Dacia északi felét megvédje, míg a legio XIII gemina tovább marad Apulumban s a déli vidékek védelmére szorítkozik. A legio V. Macedoniától Potaissán kivül még Felvinczen, Várfalván és Szucságon maradtak fenn nyomok, ellenben a legio XIII gemina emlékei úgy Északon, mint Délen fordulnak elő, így Mojgrád, Mikháza, Szucság, Torda, Segesvár, Zalatna, Veczel, Alvincz, Csigmó, Alsó Városvize, Vajda Hunyad, Várhely, Karánsebes, Mehadia, Bulcs, Német Csanád (CIL III p. 256 S. p. 1427) helyeken a legnagyobb számmal természetesen Gyulafehérvárott. A többi legio közül, melyektől nyomok maradtak Daciában, a legio I Italica csak egyetlen egyszer (CILIII 889) tünik fel Tordában, gyakoriabbak a legio VII Claudia s különösen a IV Flavia emlékei, de ezen legiók Felső Moesia helyőrségéhez tartoztak, s mert emlékeik jórészt az egykori Bánságban láttak napvilágot, okunk van feltételezni, hogy az tulajdonképen nem is tartozott Daciához, hanem Felső Moesiához. v. ö. Domaszewski, Die Grenzen von Moesia superior und der illyrische Grenzzoll. Arch. Epigr. Mitth. 1889 S. 143. Maga a legio azonban soha sehol nem állott egymagában mindig bizonyos számú segédcsapatok tartoztak hozzá. Úgy látszik, hogy a legióval együtt mentek segédcsapatok is. Legalább azon segédcsapatok közül, melyek 110-ben Daciában vannak (CIL III p. 868), előbb Pannoniában, honnan a legio XIII gemina jött, tartozkodtak: az ala I c. R., az ala Siliana és Frontoniana, továbbá a cohors I Britannica c. R., a I Alpinorum, a VIII Raetorum, a II Hispanorum, a V Gallorum, a VI Thracum s az egyik cohors I Ituraeorum. Azon 5 diploma (CIL III p. 868. 876. 882. 886. S. 1989), melyek a daciai segédcsapatokat felsorolják, az alák és cohorsok változásait a 110–158 időközben tüntetik fel. Mindegyik diploma – egy-két csapat kivételével – egészen más csapatokat sorol fel. A legnagyobb változások a 157–161 években állottak be s a marcomannusi háborúkkal függenek össze. A kőfeliratokat s bélyeges téglákat is tekintetbe véve, eddig 19 ala s 44 cohors, továbbá 16 numerus s 1 vexillatio tartozkodása mutatható ki Daciában. Jung, Fasten s. 106–126. – Az első lépéseket Dacia határainak megvédésére tulajdonképen Trajanus utóda, Hadrianus tette meg, midőn 117-ben meglátogatta az Al-Duna vidékét. Gooss, Arch. Epigr. Mitth. I S. 30. Kisebb táborok épültek a keleti Kárpátokról levezető völgyi utakban az ellenség betöréseinek meggátlására. Ezen táborok sorozata azonban, melyet ismerünk, végleg csak Sept. Severus alatt készülhetett el. Nem is egy, hanem több övben zárták körül az erődítmények Dacia szívét. Legszélül Vöröstorony felől a bejárást Castra Trajana, s Vulkán felől a bumbestii, a bodzai szoros felől a pietraosszali, az ojtozi felől a bereczki táborok védték meg. Nyugaton a Kőrös partján Nagy Várad, a Maros völgyében Német Csanád, Bulcs stb. voltak a legszélső megerősített pontok. A Vaskapu szorost biztosította Tibiscum (Zsuppa) s a teregovai kulcsot Praetorio Plugovánál. A másik megerősített vonal Erdély bérczein belül vonult. Északon a Szamos mentén az Almáspatak torkolatánál Tihó, a Kosály pataknál Alsó Kosály, az Ilosva patak beömlésénél Alsó Ilosva, továbbá a Sajó patak forrásánál Várhely s ezek háta mögött a Kis Szamos völgyében a szamosujvári tábor képezték egyes láncszemeit. Keleten az Erdély közepe felé irányuló majdnem valamennyi vizi út el volt zárva. A Maros felső folyásánál találjuk Vécset, a Görgény patak völgyében Görgény Szent Imrét, a Nyáradmentén Mikházát, a Kis Küküllő kezdetén Sóváradot, a Nagy Küküllő partját Udvarhelyt, a kettő között Enlakát, a Nagy Homród völgyében Szent Pált, az Olttal való egyesülésénél Hévizet s végül nem messze onnan, hol a Fekete Ügy az Oltba szakad, Komollót. Az északnyugoti határon Romlot (Certia), Szent Péterfalva, Vármező és Kis Sebes mind táborhelyek voltak, melyekre beljebb Zutor (Largiana), Magyar Gorbó (Optatiana) és Szucság következtek. A Maros nyugoti kifolyásánál Veczel (Micia) és Déva táborai emelkedtek. A legbelső váröv végül a két legio-állomást fogta körül. A táborok a mai Várfalva, Székely Földvár, Maros Ujvár, Csikmó (Germisara), Arany (Petris), Alsó Városvize Szászváros és Kis Sink helyén épültek. Gooss, Beiträge 156–166. A legiók a határtartományokban a határon vannak, Apulum és Potaissa ellenben, a két legioállomás, Dacia szivében feküdt, a minek az a magyarázata lehet, hogy a rómaiak eléggé megbiztak Dacia természetes határában, a Kárpátokban, de lehet az is, hogy mindennél fontosabb volt reájuk nézve az aranyban gazdag Érczhegység védelme. Így a határ felé eső táborokba csak másodrangú csapatok jutottak; az alae a legiókhoz közelebb eső táborokban voltak elhelyezve, míg a határon a cohortes állottak őrt. Az ala I Tungrorum Frontoniana az alsó-ilosvai táborban megmagyarázható, ha kijebb Északra tőle még egy cohors tábora feküdt. Domaszewski, Bull. dell.’ inst. 1891. p. 622. Egy megerősített limes-vonalat eddig csak Torma Károly fedezett fel (A Limes Dacius felső része, 1880), Kis Sebes és Tiho között. Tihótól Alsó Kosályig a Szamos (CIL 7633 Samus) képezte, azontúl hol kőfal, hol czölöpépítmény, hol ároktól szegett töltés, hol puszta töltés. De hosszában csak őrtornyok állottak, a táborok messze tőle feküdtek s már ezért sem tekinthető olyan limesnek, minő a britanniai vagy reaetiai volt. Torma kutatásaiban a CIL III 827 =7633 feliratból indult ki, de mint ujabban kitünt, a VALL(um) szó olvasása nála félreértésen alapult. Teljességgel ki van zárva a bánáti, aradmegyei sánczok római eredete. A volt Bánát római kézben volt ugyan, de már nem tartozhatott Daciához, mert a vámállomások, melyek mindig a provincia határán voltak felállítva, Ó Orsován (CIL III 1658), Mehadián (u. o. 1565), Várhelyen (u. 753), Veczelen (u. o. 7853) s Zalatnán (u. o. 7837) mutathatók ki. Ugyanazon okból nem számíthatjuk Románia azon részét se Daciához, mely az Olttól Keletre esik. Domaszewski, Die Grenzen stb. 143. l. – Dacia útvonalaira nézve forrásaink a Tabula Peutingeriana s Ravennas anonymus, kinek Cosmographia nevű műve a 7. században készült ugyan, de helyenként kiegészíti a Tabulát. A Tabula közli az útak mentén fekvő állomásokat a távolsági számokkal. De csak a főbb útvonalakat találjuk rajta. A topographiai kutatások feladata megállapítani azon útakat is, melyek a határok mentén fekvő táborokhoz vezettek. Az ismeretesebb nyomok a következők. Az Olt völgyében az út a jobb parton haladt Galt Hévizig, honnan egy ága tovább Komollón át Bereczkig vezetett; Galtnál az Olt vizébe ömlő Homoród völgyébe ment át s Homoród Szent Mártonnál Nyugatra fordulva Székely Udvarhelyen egyesült a Nagy Küküllő mentén az Apulumból kiinduló vonallal. Felvincztől kezdve, hol az elágazásnál Székely Földvár és Maros Ujvár táborai védték a Maros két partját, a Maros völgyében az út a vécsi táborig vonult. Kolozsvártól a mellékvonal a Kis Szamos völgyében Szamos Ujváron át Alsó Kosályig, majd a Nagy Szamos völgyében Csicsó Kereszturig vezetett, a hol a Sajó völgyébe lépett s egyrészt Beszterczének, másrészt Várhelynek (Burghallen) tartott. A fővonalból Nyugat felé mellékútak ágaztak a Maros völgyében Német Ócsanádig, az Ompoly mentén Gyulafehérvárnál Verespatakig, Tordánál Várfalváig, Zutornál Sebesváraljáig s Romlotnál Vármezőig. A három főút, melyeket a Tabula leír, mind Kosztoláczból (Viminacium) indul ki. Az első, nyugoti vonalnak ezek az állomásai: Viminacio – X mp. – Lederata – XII mp. Apo fl(uvio) – XII mp. – Arcidava – XII mp. – Centum putea – XII mp. – Bersovia – XII mp. – Ahihis – III. mp. – Caput Bubali – X. mp. – Tivisco. E vonal Tibiscumnál csatlakozik a középső vagy fővonalhoz, melynek állomásai:Viminacio – XIII mp. - Punieum – XI. mp. – Vico Cuppe – XII mp. – Ad novas. – X mp. – Ad scrofulas – XV mp. – Faliatis – XX mp. – Tierna – XI mp. – Ad mediam – XIIII mp. – Praetorio – IX mp. Ad Pannonios IX mp. – Gaganis – XI mp. – Masclianis – XIIII mp. – Tivisco – XIIII mp. – Agnavie – VIIII mp. – Ponte Augusti – XV mp. – Sarmatagte – XIIII mp. – Ad aquas – XIII mp. – Petris – VIIII mp. – Germihera – VIIII mp. – Blandiana – VIII. mp. – Apula – XII mp. – Bruda – XII mp. – Salinis – XII mp. – Patavissa – XXIIII mp. – Napoca – XVI mp. – Optatiana – XV mp. – Largiana – XVII. mp. – Cersie – IIII mp. – Porolisso. A harmadik, keleti útvonal Taliatisnél ágazik el a középsőtől és következőképen halad Gyulafehérvárig (Apulum): Faliatis – VIII. mp. Gerulatis – VI mp. – Unam – VI mp. – Egeta – XXI mp. – Drubetis – XXXVI mp. – Amutria – XXXV mp. – Pelendova – XX mp. – Castris Novis – LXX mp. – Romula – XIII mp. – Acidava XXIIII mp. – Rusidava – XIIII mp. – Ponte aluti – XIII mp. – Burridova – XII mp. – Castra Traiana – VIIII mp. – Arutela – XV mp. – Pretorio – VIIII mp. – Ponte vetere – XLIIII mp. – Stenarum – XII mp. – Cedonie – XXIIII mp. – Acidava --XV mp. – Apula. – Ezen lajtsom még jelentékenyen kibővíthető Ptolameaus (3, 8, 4) adataival; a főbb pontokat Ptolemaeus is ismerte már, a daciai nevű községek legnagyobb része azonban, melyek a Tabulán hiányzanak, minden valószínűség szerint idővel eltünt. A Tabula távolsági számai alapján nem volna nehéz az egyes állomások mai helyét meghatározni, ha azok minden esetben pontosak volnának. A legtöbb római telep, melynek helyéhez legkevesebb kétség fér, a Tibiscumtól kiinduló, majd a Maros völgyében haladó a Porolissumnál végződő főút mentén feküdt. Ilyenek ezek: Tibiscum (Zsuppa), Sarmizegetusa (Várhely), Ad quas (Kis Kalán), Petris (Arany), Germisara (Csikmó), Blandiana (Karna), Apulum (Gyulafehérvár), Brucla (Nagy Enyed), Salinae (Felvincz), Potaissa (Torda), Napoca (Kolozsvár, Optatiana (Magyar Gorbó), Largiana (Zutor), Certia (Romlot) és Porolissum (Mojgrád). Csak feliratokból ismeretes s állapítható meg: Micia (Veczel CIL III 847. 7852. 7853) a Maros mentén Nyugotra, Ampelum (Zalatna CIL III 1293. 1308) s Alburnus major (Verespatak CIL III C. VII) az Ércz-hegységben. – Semmi kétség, hogy minden oly helyen, hol katonaság huzamosabb ideig tartozkodott, idővel községek keletkeztek. Még ott is, hol legio volt. Ezekben a tábor mellett keletkezett canabae terjesztették legfőkép a római műveltséget, úgy hogy a szomszédos őstelep rövid idő mulva római jogú várossá emelkedhettet. De Daciában csakis Apulum canabaeinak (CIL III p. 941 VII és p. 959 XXV. 1158) lehetett ezen jelentőségük, mert a legio közvetetlenül a hódítás után került oda. Pataissa már Trajanus idejében mint Napocához tartozó falú szerepel, melytől az út távolságát számították (CIL III 1627) s valószinű, hogy Septimius Severus idejében, ha akkor nem is telepedik meg benne legio, municipium Septimium(CIL III 7689) s colonia (Ulpanius digg. 50,15, 1, 8) lett volna. Apulum először mint municipium Aurelium (CIL III 986. 1132), később mint municipium Septimium (CIL III 976. 985. 1051. 1082. 1083) tünik fel. De mint a CIL III 773 felirat mutatja, uyancsak Marcus Aurelius tette Apulumot coloniává is, úgy hogy Apulumban két község egymás mellett állott fenn, a municipium az őstelep lakosságát, a colonia pedig főkép a canabae kiszolgált katonáit foglalván magában. L. Apulum 183. l. Dacia másrészt minden más határszéli provicniánál tanulságosabb példa, hogy mikép keletkezhettek római jogú városok a katonaság minden közreműködése nélkül. Azt, hogy már a hódítást megelőzőleg jelentékeny városok lettek volna Daciában, csak Sarmizegetusáról állíthatni. De valószinű, hogy ez sem azért, mert Decebalus királyi székhelye volt, kapta mindjárt a colonia rangot Trajanustól, hanem mivel az idegen jövevények a legnagyobb számmal ellepték. S Sarmizegetusa, jóllehet idővel Apulum mint katonaváros túlszárnyalta, megmaradt Dacia fővárosának. A 3. században a metropolis czímet viseli (CIL III 1175. 1456) s székhelye a tartományi gyűlésnek (CIL III 1454), melynek elnöke, a tartomány főpapja, mind a három Dacia neveiben a császár tiszteletére áldoz. CIL III 1493. Napocában soha nem volt katonaság, hanem szintén Trajanus (CIL III 1527) látta el gyarmatosokkal (CIL III 860), de csak Hadrianus tette municipiummá (CIL VIII 3021 s Erdélyi muzeum 1898, 457. l.) s Marcus Aurelius coloniává. CIL III 963. 7726. Dierna (Orsova), mint Sarmizegetusa, azonnal lett coloniává. Diog. 50,15, 1. 8. Hasonló körülmények között, ha később is küzdhették fel magukat Porolissum, mely mint municipium ismeretes (CIL III 1486. 1495), Tibiscum, szintén municipium (CIL III1550), továbbá Drobeta (Turn Severin) és Romula (Rečka), melyek előbb municipiumok, aztán coloniák lettek. Általában Dacia nem sokat köszönhetett a katonaságnak, a mit az is bizonyít, hogy csak három mérföldmutató (CIL III 1627. 8060. 8061) került elő eddig Erdélyben napfényre s azok egyike sem a katonaságtól való. A daciai coloniákra nézve nagy kitüntetés volt, de az italiai jogot (jus Italicum) élvezték, mely az italiai coloniákkal egy sorba helyezte. Ulpianus, Digg. 50, 15, 1, 8: In Dacia Zernensium colonia a divo Trajano deducta juris Italici est. Zarmizegethusa quoque ejusdem juris est, item Napocensi colonia et Apulensis et Putavissensium vicus, qui a divo Severo jus coloniae impetravit. – A daciai gyarmatok zömét mindenesetre kereskedők, iparosok, munkások képezték, kiknek testületeik (collegia) voltak; így Apulumban, Sarmitzegetusában, Tibiscumban a collegirum fabrum, Apulumban a collegium nautarum, Mikházán a Margánál (Pont Augusti) a collegium utriclariorum (CIL III 914. 1547), Apulumban a collegium fabrum et dendrophorum (CIL III 1217) emlékeivel találkozunk. Minden más iparnál jobban felvirágzott azonban Daciában a bányászat, különösen az aranybányászat. A rómaiak a legtöbb helyen csak folytaták a munkát, ott, hol elődeik, a dacusok abbanhagyták. Legfőlebb hozzáértő munkásokról kellett gondoskodni. Trajanus pirustákat telepített át nagy számmal Dalmatiából, kik hires bányászok voltak. Alburnus major (Verespatak) egy 159-ből való viasztáblán a vicus Pirustarum nevet viseli. CIL III C. VIII. Az Érczhegységben eddig a következő bányacsoportok mutathatók ki. Dévától Északra a legközelebbi központ Boicza volt, közelében Kis Kaján és Trestia őrizte meg a római kéz nyomát. Két órai távolságban a Mzreis hegy alatt a mai Ruda a Fehér Kőrös völgyében fekszik, hol a góczpont Kőrösbánya volt. A bányászat nyomai megállapíthatók továbbá Brádon, Czebén s a karácsi Magurán. A Gyógy és Fehér Kőrös forrásait elválasztó hegygerinczen a fericsel-magurai és a magyar-igeni bányák feküdtek. Számos külvájat észlelhető Nagy Almás körül is. Magán Zalatnán nem voltak bányák, de az Ompoly folyását Északnyugotnak követve találjuk a Korabia hegyet, mely a legterjedelmesebb bányaművek képét nyujtja. A botesi hegyháton túl, az Abrud völgyében fekszik Veresptak két óriási hegykúpjával (Csetate mare és mike); az előbbin magán 5 különböző nagyságú akna tátong. Részben ezekben, részben a szomszédos üregekben voltak eltemetve azok a viaszkos lapok (a töredékekkel együtt 25 darab. CIL III p. 924–959). melyek az Érczhegység bányászainak reánk nézve legérdekesebb emlékeit képezik. A helymegjelöléseknek egész sorát olvassuk rajtuk, minők Deasura, Immenosum, Maius, Cerneum, Kaviepetium stb. Az Aranyos völgyében ott találjuk végül Offenbányát, melynek szomszédságában a vörösbányai s az Arina hegyen látható vájatok kétségkivül a rómaiak művei. Az aranybányászat mellett kiváló szerepe jutott az aranymosásnak is. A Marostól Délre az Oláh Pian patak völgyében, Északra az Aranyos mentén s annak mellékvölgyeiben Lupsa, Bistra, Topánfalva ésVidra tájain találkozunk nyomaival. Hogy a rómaiaknak vasműveik voltak Erdélyben, az részint feliratilag bebizonyítható, részint arra vallanak azok a tetemek, érmek és bányászeszközök, melyekre a gyalári elhagyott tárnákban bukkantak. A római kőfejtés maradványaival főleg két helyen találkozunk Hunyadmegyében. Az egyik a Várhely közelében fekvő bukovai márványbánya, a másik a trachyt-porphyr-fejtés Dévától félórai távolságra Délnek. Salinae (Felvincz) neve magában elég bizonyíték, hogy a rómaiaknak Daciában sóbányáik is voltak. A hely közelségénél fogva első sorban a maros-ujvári sóbányákról lehet csak szó, de Ackner még Kolocznál s Széknél is felismerte a sóbányászat nyomait. Gooss, Beiträge 151 s köv. ll. V. ö. Téglás, A római bányászat Erdélyben. Az orsz. rég. és embert. társulat Évkönyve, 1879–1885. 132–143. A feliratok csak az aranybányászat kezelésébe és igazgatásába engednek némi bepillantást, mely utóbbinak székhelye Ampelum (Zalatna) volt. Eredetileg a bányaüzem bérlők kezében lehetett, a mire a collegium aurariarum (CIL III 941) enged következtetni, s a bérlők, mint a dedicáló neve (L. Calpurnius, mutatja szabad emberek voltak. De már Trajanus idejében feltünik M. Ulpius Aug. lib(ertus) Hermias proc(urator) aurariarum (CIL III 1312), kit a császár felszabadított rabszolgái közül állított a bányák élére. 161 óta azonban (CIL III 1295) a bányaigazgató consularis rangú, kinek egyedül lehettek beneficiariusai. – Arról nem lehetvén szó, hogy Dacia Italiából kapjon gyarmatosokat, ezeket a birodalom más részei szolgáltatták. A feliratok szerint főleg a Kelet népeiből telepedtek meg számosan Daciában. Így Napocában létezett egy collegium Asianorum (CIL III 870); ugyanott éltek Galatae consistentes municipio (CIL III 860), s a collegium Galatarum feltalálható Dacia Apulensisben is. CIL III 1394 Al-Gyógy. Jövevényeket találunk még Cariából, Phrygiából, Paphlagoniából s főleg Syriából. Dacia nemzetiségi viszonyait legérdekesebben jellemzi egy karansebesi felirat (CIL III 7999), mely részben latin, részben palmyrai-semita nyelvű. Általában igen gyakoriak Daciában az idegen hangzású nevek, mint Theimes, Thadmaes, Boltas, stb. Ilyen körülmények között természetes, hogy a latin mellett a görög szó sem lehetett ritka Daciában. Magából Apulumból 6 görög szövegű feliratot (CIL III 7740a. 7762. 7766a. 7781. 7782) ismerünk. De még természetesebb volt a ragaszkodás ahhoz a valláshoz, melyet a jövevények szülőföldjükről hoztak magukkal. Nem is található sehol a keleti cultusoknak oly sokfélesége, mint Daciában. Aegyptusból Isis «Myrionima» (CIL III 882), Phrygiából Magna deum mater (CIL III 1101. 1102. 1582. 3471), Cyzicusból Adrastea (CIL III 1417a.), Paphlagoniából Glyco (CIL III 1021. 1022), Galatiából Jupiter Tavianus (CIL III 860), továbbá Syriából egész sorozat, így Sol Hierobolos (CIL III1108), deus Azizus bonus puer phosphorus, dea Syria (CIL III 956. 7864), végül Malagbel, Bebellahamon, Benefal, Manavat (CIL III 7954–7956) cultusai kerültek Daciába. A legtöbb hivője azonban Heliopolis és Doliche syriai városokból származó Jupiternek volt s a kit első helyen kellett volna említeni, a perzsa Mithrasnak. – Dacia már Marcus Aurelius alatt a marcomannusi háborúkban (166–180) sokat szenvedett. Mindjárt kezdetben elárasztották a barbárok, úgy hogy Verespatakon a megrémült bányászok a vész közeledtére eltorlaszolták az aknákat, azokba rejtve egyúttal a viasztáblákat, melyek 167-ig terjednek. Sarmizegetusa kétszer forgott veszélyben s hálából Marcusnak emlékoszlopot állított. CIL III 7969. Egyidőre aztán békesség volt. Septimius Severus, mint láttuk, a tartomány védelmére egy második legiót helyezett el Potaissában. De már Macrinus alatt (217–218) a dacringok ismételten betörnek Daciába, Philippus alatt (244–249) pedig megkezdődik a gótok pusztítása s tart, míg a rómaiak fel nem adják Daciát. Minden jel arra mutat, hogy Dacia már Gallienus alatt (253–268) elveszett a rómaiságra nézve. Az írók határozottan állítják, így Sextus Rufus (8) és Orosius (8, 2). Mommsen (CIL III p. 161) elvesztését a 256. évben folytatott háborúval hozza összeköttetésbe. A Daciában 247 óta vert érmek (220. á.) tényleg a 256. évvel szüntek meg. A legkésőbbi feliratok szintén Gallienus uralkodása idejéből valók. Ezek: egy tordai felirat (CIL III 875) a 253–260 évekből, és két mehádiai, melyek egyike (CIL III 1577) a 257–260 években készült, a másik (CIL III1560) még későbbi, már Valerianus halála utáni időkből származik. Néhány évig azonban még fennállanak a megerősített helyek, a legiók sem hagyják el egészen Daciát, hanem előbb a volt Bánságba vonulnak vissza, míg végre Aurelianus (Vita 39) 272-ben a római lakosságot a Duna jobb partjára áttelepíti s az új hazát Dacia Ripensis névvel ruháza fel. Mommsen, CIL III p. 160–161. Gooss, Studien zur Geographie n. Geschichte des Trajanischen Daciens, a segesvári gymnasium 1873/4 évi értesítőjében. Kuzsinszky, Pannonia és Dacia, a Magyar Nemzet Története I. kötetében LVII–CCXL. Dacia térképét l. Pannonia alatt. K. BÁ.

218. Dacus harczosok Trajanus oszlopán (Roma).

219. Dacus sárkányvivő Trajanus oszlopán (Roma).

220. Philippus Daciában vert bronzérme.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT