Megszentel, megszentelődés
Megszentel, megszentelődés Bár a B szerint minden Istennek, mint teremtőnek a tulajdona, ez a tény a bűn következtében elhomályosult. A megszentelés-megszenteltetés azt az eseményt jelenti, amelynek során valaki vagy valami kizárólagosan és teljesen Isten szférájába kerül, elkülönítetté, SZENTté lesz. A megszentelés alanya mindenkor Isten, ez azokra az esetekre nézve is érvényes, amikor a megszentelés műveletét az ember hajtja végre.
Az ÓSZ-ben a megszentelésnek mindenekelőtt a kultuszban van szerepe, mindennek és mindenkinek, ami a kultusszal kapcsolatba kerül, meg kell szentelődnie (2Móz 28,36; 29,1kk; 3Móz 21,8; 22,1k). Meg vannak szentelve maguk az időpontok is, amelyek során a kultusz történik (1Móz 2,3; 2Móz 29,37). Az istentisztelet folyamán megszentelt dolgok igen gyakran megsemmisülnek, és ilyen módon kerülnek a profán szférából a szentbe, az ÁLDOZAT során (5Móz 27,6k; Bír 6,26; 1Sám 16,2; 1Kir 3,4 - ld. még HEREM). A megszentelésnek ez a kettőssége egyéb vonatkozásokban is érvényes. A megszentelés egyenlő lehet a megsemmisítéssel (3Móz 27,29; 4Móz 2,12k; 5Móz 2,34; 3,6; 13,13k; Józs 6,18kk; 1Sám 15,3k), de gyakoribb eseteiben az Istennek való szolgálatra tesz alkalmassá, különösen is az ember vonatkozásában. A megszenteltetésnek különböző fokozatai vannak. Lehet az ember megszentelt, mint elsőszülött (4Móz 3,13; 8,17); mint lévita (1Krón 23,1kk), mint NÁZÍR (Bír 13,10kk), mint pap (2Móz 29,1kk), mint főpap (3Móz 8,13). A megszentelt dolgok maguk is válhatnak a szent jelleg közvetítőivé; ami velük érintkezésbe kerül, az maga is megszentelődik (2Móz 29,37; vö. 30,29; 3Móz 6,11; 2Sám 6,6kk).
A megszentelés meghatározott rítusok szerint történik; különösen is szerepet játszik a megmosás (2Móz 19,10; 30,17k), a megkenetés (2Móz 40,15), a meghintés (3Móz 8,11). Megszentelhető az is, ami már eleve szent; így Jahve megszenteli a maga nevét (Ez 36,23), és az ember is megszentelheti őt, ill. nevét (4Móz 20,12).
A megszentelés elsődleges végrehajtója az ÚSZ szerint is maga Isten (Jn 10,36; 17,17; 1Thessz 5,13), ez olykor nem expressis verbis hangzik el, de az általános B-i gyakorlat szerint a passzív szóhasználat alanya mindig Isten (Mt 6,9 par; ApCsel 26,18; Zsid 10,14). Az ÚSZ-ben Isten mellett megjelenik Jézus Krisztus is, aki hozzá hasonlóan maga is szent, és aki által ugyanakkor történik a megszentelés (Jn 6,69; 17,19; 1Kor 1,2; 6,11; Ef 5,25k; Zsid 2,11; 10,10; 13,12). Krisztus megszentelő munkája mindenekelőtt a keresztyén emberekre, ill. az egyházra terjed ki, úgy, hogy annak tagjai szentek, ill. maga a gyülekezet szent (Róm 6,19; 16,15; Fil 1,1; 4,21; Kol 1,2; 1Thessz 5,23; Zsid 10,14). A szentek azonban maguk is lehetnek a megszentelés végrehajtói, így megszentelhetik mindenekelőtt önmagukat, de másokat is, akikkel kapcsolatban vannak, ill. érintkezésbe kerülnek (1Tim 2,15; 1Thessz 4,3k); ezekben az esetekben sem lehet azonban valamiféle szinergizmusról beszélni, mert a kiindulópont mindig magának Istennek a megszentelő cselekvése (1Thessz 4,7; vö. 1Tim 4,4k; 2Thessz 2,13). A megszentelődésnek jellegzetes etikai vonatkozásai vannak, a megszentelt ember ennek megfelelő életfolytatásra kell hogy törekedjék (Róm 8,4; 13,13; Gal 5,16; 1Pt 1,15). Az etikai motívum azonban szekunder, a megszentelés, ill. megszentelődés fő és végső célja az, hogy a gyülekezet, ill. annak tagja ezáltal váljék alkalmassá az eszkhatológikus istentiszteletben való részvételre (Fil 3,20; Kol 1,5; Zsid 12,28).
SzCs
