Szent
Szent Vallástudományi értelemben ez a fogalom jelöli mindazt, ami az isteni szférához tartozik, és ezért érinthetetlen és elkülönített a profán használattól. A legújabb szemléletmód hangsúlyozza, hogy a szent jelleg személyes, isteni erőmegnyilvánulás és nem valamiféle általános, személytelen, természetfeletti erő kisugárzása (mana; ld. VALLÁSTÖRTÉNET). Erre jó példa Jákób álma, akinek a menekülése éjjelén kijelentette magát Isten (1Móz 28,10kk). Az ébredés után ezek Jákób szavai: »Bizonyára Jahve, az Úr van ezen a helyen«. Tehát nem valamiféle numinózus »ősrettenet«-ről van szó, hanem Jákób természetes reakciója ez Isten szentségének felismerésekor. A hely azért szent, mert itt jelentette ki Isten magát Jákóbnak.
A szent fogalma latinul sacer, és egyaránt jelöli a szentet és az átkozottat, tehát mindazt, amit az istenségnek »szenteltek«, vagy az isteni szférának átengedtek akár jó, akár rossz értelemben. A h.-ben a pozitív értelmet a q-d-s, n-z-r, názír, a negatív értelmet a h-r-m jelöli. A korai g. vallásban a szent neve hagnosz volt, jelentése: »tiszta«. Később általánossá vált a hagiosz, amely magában foglalja az érinthetetlenséget és tisztaságot egyaránt.
Csak az érintheti meg a szentet, akit az istenségnek szenteltek és ezért maga is szent. A szent a rituális és erkölcsi értelemben vett »tisztát« egyaránt jelöli.
I. ÓSZ
A szent és szentséges fogalmát a h. nyelv a leggyakrabban a q-d-s gyökkel fejezi ki. Korábban úgy értelmezték a szentségest, mint elkülönítettséget, a közönséges használat világából kivontat. Más kutatók az akkád qadasú-ból (tisztának lenni, tisztává válni) próbálták a q-d-s gyök értelmét megfejteni. Ezek a kísérletek azonban a gyök eredeti értelméhez nem visznek közelebb. Aq-d-s mindig a szentségest, az odaszenteltet jelölte a h. nyelvben. Rokon fogalom a táhór (tiszta) és a h-r-m (hadi átok alatt lenni). Ellentéte a h-l-l. A q-d-s gyököt a LXX mindig hagiosz-nak fordítja.
1. Jahve szent. Szentsége félelmet parancsoló. Az 1Sám 6,19 szerint hetven ember azért halt meg Bét-Semesben, mert tiszteletlenül beletekintgettek a SZÖVETSÉG LÁDÁJÁba (vö. 2Móz 15,11; Zsolt 111,9). Ezért kérdezik az életben maradtak: »Ki állhat meg az Úrnak, ennek a szent Istennek a színe előtt?« (vö. még: Zsolt 76,8; Ézs 6,3; 8,13; 29,23; Hab 1,12; Hós 11,9).
a) Különösen fontos szerepet játszik Ézs-ban a Jahve szentsége. A próféta elhívási látomásban tapasztalja meg az Úr szentségét, és egyúttal rádöbben népének és saját személyének tisztátalan voltára. A felismerés halálfélelmet vált ki benne. Ez az elhívási látomás meghatározó teológiájára.
Jahve szentségének fogalma levezethető volna ugyan a kánaáni vallásos háttérből is (jeruzsálemi kultusz-teológia), bizonyos azonban, hogy az »Izráel Szentje« megfogalmazás a prófétától való (vö. pl. 30,11k; 31,1 stb.). Ézsaiás az Izráel szentje fogalmával sokszor egybekapcsolja az ítélet gondolatát (5,24; 30,12.15; 31,1), amely Isten szentsége megsértésének következménye (vö. még 1,4). A nép elvetette Izráel szentjét (1,4), Egyiptomban bízott inkább (31,1).
Jahve szentsége az egész kanonikus könyvet meghatározza. A változás annyi, hogy Ézs 40-től nem annyira az ítélet, hanem inkább a teremtés és az üdvösség meghirdetése kapcsolódik a fogalomhoz (Ézs 40,12-25; 41,20; 43,3.14; 44,11; 47,4; 48,17; 49,7; 54,5; 55,5; 60,9.14).
b) Ezékiel Isten nevének szentségét hangsúlyozza (20,39; 36,20kk; 39,7.25 stb.). A népek azáltal szentségtelenítették meg az Úr nevét, hogy ezt mondták: »Az Úr népe ezek, mégis szétszóródtak országukból« (36,20). Isten a maga szent nevéért indul szánalomra és gyűjti össze szétszóródott népét az országban. Jahve szentségét itt hatalmas ereje jelenti, amellyel népét védi, egybegyűjti. Népének szentélyévé válik a szétszóródás idején (Ez 11,16). Izráel egybegyűjtése nyitja fel a népek szemét, hogy meglássák Isten szent voltát (Ez 28,15; vö. 36,23; 39,7.25).
Alkalmanként arról is olvasunk az ÓSZ-ben, hogy Jahve a maga szentségére esküszik (Ám 4,2; Zsolt 89,36).
c) A zsoltárok arra szólítanak fel, hogy szentként magasztaljuk az Urat (Zsolt 99,5.9; 71,22; 89,19). Szent az ő neve (99,3), ezért bízni lehet benne (33,21) és ezért kell magasztalni nevét (103,1; 145,21). De szent az Igéje (105,42 ; vö. Jer 23,9), karja (98,1), útja (77,14). Aszent Isten előtt álló bűnös ember Isten szent Lelkének jelenlétéért könyörög (Zsolt 51,13; vö. Ézs 63,11).
d) A bölcsesség-irodalomban ritkán fordul elő a szent fogalma, de ismertségét bizonyítja a Péld 9,10 és 30,3.
2. Szent személyek.
a) Az Isten mennyei udvartartásához tartozó lényeket szentnek nevezi az ÓSZ, mivel ők az isteni szférához tartoznak (5Móz 33,3; Zsolt 89,6.8; Zak 14,5; Jób 5,1; 15,15). Ők Jahve kísérői (Zak 14,5).
b) Dán 7,18 az igaz Izráelt nevezi a »Felséges szentjének« (vö. Zsolt 34,10). 2Móz 19,6 szerint Izráel népe szent (vö. 5Móz 7,6; 14,2; 28,9). Ez a szentség azonban nem Izráel erényein alapul, hanem kizárólagosan Isten kiválasztó szeretetén (vö. még Jer 2,3). Isten szentsége megköveteli, hogy szövetséges népe szent, azaz etikai értelemben tiszta legyen (3Móz 19,2).
Ezért hangzik gyakran a jogi és szociális problémák rendezése előtt a felhívás: »Legyetek előttem szentek, mert én az Úr, szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket a népektől, hogy az enyémek legyetek« (3Móz 20,26; vö. 2Móz 22,30; 3Móz 11,44; 19,20; 20,7; 4Móz 15,40). Különösen 5Móz beszél Izráelről, mint Istennek szentelt népről (5Móz 7,6; 14,2.21; 26,19 stb.).
Ézs 4,3 a Sion (Jeruzsálem) lakóinak maradékát nevezi szentnek, miután Isten megtisztította őket. Zsolt 34,10 és Dán 7,21 a hívőket nevezi szenteknek, noha egyébként az egyéni szentség gondolata hiányzik az ÓSZ-ből.
c) A súnémi asszony »szent embernek« nevezi Elizeus prófétát (2Kir 4,9). Jer 1,5 szerint már az anyaméhben prófétává »szentelte« Jeremiást az Úr (RF).
d) Ugyancsak szentnek számított a názír fogadalmi ideje alatt és ugyanez volt érvényes a szent háborúban részt vevőkre (Józs 3,5; 1Sám 21,6). A szent háború idején a tábor területe is szent volt. A szent kenyereket csak azok fogyaszthatták el, akik »szentek« voltak, azaz asszonytól megtartóztatták magukat (1Sám 21,5). A szent háborúra készülő harcosokra ugyanez az előírás vonatkozott.
e) Állandó szentségben éltek a papok (2Móz 28,3.41; 29,1.21.33.44; 30,30; 40,13; 3Móz 8,12.30; 21,6kk). Áron az Úr szent embere (Zsolt 106,16; vö. 3Móz 21,6k; 4Móz 16,7). Szent volt a papok ruházata (2Móz 28,2.4; 31,10 stb.), ezért a templomi szolgálat elvégzése után le kellett azt vetniük (3Móz 16,23k; Ez 44,19), nehogy a szent ruhájukkal megérintsék a népet. A szent láda őrzésére ABINÁDÁB fiait szentelik fel (1Sám 7,1). Ez 44,15-31 többek között a papok feladatává teszi a »szent« és a »közönséges« megkülönböztetését.
j) Szentnek számított az ember és állat elsőszülöttje (4Móz 18,15kk), a gyümölcsfák negyedik esztendei gyümölcse (3Móz 19,25; vö. Ez 44,30).
g) Bizonyos szempontból a kultikus prostitúcióban (ld. KULTIKUS PARÁZNASÁG) részt vevő férfiakat és nőket is »odaszenteltnek« tekintették. Az elnevezést (h. qádés és qedésah) és a gyakorlatot a letelepedés után ismerte meg Izráel népe Kánaán földjén. A törvény tiltotta ezt a kánaáni szokást (5Móz 23,18k).
3. Szent dolgok. Minden olyan dolog szent, ami a kultuszt szolgálja: a sátor (2Móz 25-26), a szövetség ládája (2Krón 35,3), a felkenéshez használt olaj (2Móz 30,31kk), a füstölőszer (2Móz 30,34), az Úrnak szentelt kenyerek, amelyeket megkülönböztettek a közönséges kenyértől (vö. 1Sám 21,5kk), minden kultuszban használatos tárgy (4Móz 4,15; 2Krón 29,18k), az első termésből készült kenyér (3Móz 23,15kk), a féltékenységi törvény által előírt víz (4Móz 5,17), a templomi súlymértékek (2Móz 30,13.24), a papok ruhái (2Móz 28,2.4), az égőáldozati oltár, a füstölő oltár (2Móz 30,10) stb. Ezért a pusztai vándorlás idején a Kehát fiait jelölik ki a legszentebb tárgyak gondozására és hordozására (4Móz 4,4.19). A szent dolgoknak még a megtekintése is halált von maga után (4Móz 4,20).
De ugyanígy szentek a különböző áldozati ajándékok is (3Móz 2,3.10; 6,10.18.22; 7,16; 10,12 stb.).
4. Szent helyek. A legszentebb volt a Szentek Szentje (h. qódes qodásim, vö. 1Kir 6,16; 7,50; 8,6; Ez 41,4; 2Krón 3,8.10; 4,22; 5,7; 2Móz 26,33) és a templom egész területe (vö. Ez 43,12; 45,3; 48,12; Dán 9,24; 4Móz 18,10; Zsolt 11,4; Hab 2,20), ill. minden olyan terület, amely Istennel közvetlen kapcsolatban állott (pl. 2Móz 3,5; Józs 5,15). Mózesnek a Sínai-hegy környékét szentnek kellett nyilvánítania a nép előtt, mert az Úr leszállt a hegyre (2Móz 19,12-23). A kánaáni vallásban szent hegy volt a Sion, amelyet azután Izráel hite Jahvénak foglalt le (vö. 2Móz 15,13; Zsolt 2,6; 3,5; 15,1; 48,2; 87,1; 99,9; Ézs 11,9; 56,7; Ez 20,40; Jóel 4,7; Abd 16; Zof 3,11).
5. Szent idők. Meghatározott napok és időszakok is szentnek számítottak. Szent volt elsősorban a szombat (2Móz 20,8; 5Móz 5,12; vö. 1Móz 2,3; Ez 20,12.20; Ézs 58,13; 3Móz 23,1kk) és a nagy zarándokünnepek: a páska (3Móz 23,4), az aratási ünnep és a lombsátrak ünnepe (4Móz 28,28; Neh 8,9.11), az engesztelési ünnep (3Móz 23,27; 4Móz 29,7), az első termés ünnepe (4Móz 28,26), valamint a hetedik hónap első napja, azaz az új év napja (vö. 3Móz 23,23). 3Móz 25,12 szerint az ötvenedik esztendőt, a nagy elengedés évét szentnek kell tartani. Ez 22,26 így foglalja össze a szent időkkel kapcsolatos törvénysértéseket: »Nem tettetek különbséget a szent és a közönséges között... a nyugalom napjaival nem törődtek« (vö. 2Móz 31,14).
A szent időket úgy különítik el a profán időktől, hogy ezeken a napokon nem szabad semmilyen munkát végezni, ill. meghatározott áldozati szertartásokat kell az Úrnak bemutatni (vö. pl. 3Móz 23,25).
Szent volt a háború ideje, sőt a »háborúra készülni« kifejezés tulajdonképpen »szentelj háborút ellene« (vö. Jer 6,4; Jóel 4,9; Mik 3,5). Amíg a harcosoknál a kiirtandó dolgokból (herem) valami is található, addig nem tudnak az ellenséggel szembeszállni.
II. ÚSZ
Az ÚSZ ismeri a szent fogalmát, de az itt már nem olyan jelentős, mint az ÓSZ-ben.
A szent fogalmát a hagiosz, hagiazo, hagiaszmosz, hagiotész és hagiószüné szócsoport jelöli. A hierosz kifejezést teljességgel kerüli az ÚSZ, csupán idegen kultuszokkal kapcsolatosan használja (arkhiereusz, hiereusz = főpap, pap; hieron = templom). Ezzel a LXX szóhasználatához és szemléletmódjához kapcsolódik, amely a h. q-d-s-t hagiosz-szal fordítja.
1. Isten szent (Zsid 12,10; 1Pt 1,15k; Jel 3,7; 4,8; 6,10). Szent a neve (Mt 6,9; Lk 1,49; 11,2; Jn 17,11), a Lelke (Mt 1,18; 3,11; 12,32; 28,19; Mk 1,8; 12,36; Lk 1,35; 12,12; vö. Jn 14,17), szövetsége (Lk 1,72).
Feltűnő, hogy az ÓSZ-gel ellentétben az ÚSZ ritkábban nevezi Istent szentnek. Az ÚSZ-i szentség nem annyira a kultuszban nyilvánul meg, hanem inkább az Isten Szentlelke által munkált prófétikus jelenségekben. Nem a templomhoz, hanem Istenhez kötődik.
2. Jézus az Istennek Szentje (Mk 1,24; Lk 1,35; Jn 6,69; ApCsel 4,27.30; 1Jn 2,20; Jel 3,7), mivel születése a Szentlélek műve (Lk 1,35; vö. Bír 13,7). Megkeresztelkedésekor rászállt az Isten Lelke (Mk l,10kk par). Ugyanaz a Lélek kiviszi őt a pusztába (Mk 1,12k).
3. Az ÓSZ-i hagyománynak megfelelően szentnek nevezi az ÚSZ az angyalokat (Mk 8,38; Lk 9,26; ApCsel 10,22; Júd 14; Jel 14,10) és a mennyei udvartartást (Ef 2,19; Kol 1,12; 1Thessz 3,13; Jel 18,20).
4. Szentek a próféták és az apostolok (Lk 1,70; ApCsel 3,21; Ef 3,5; 2Pt 3 2)
5. Szentnek mondja az ÚSZ az ÓSZ-i iratokat (Róm 1,2) és a törvényt is (Róm 7,12).
6. Az ÚSZ-ben szentek azok, akik Uruknak vallják Jézust. A szentség itt elsősorban nem etikai fogalom, hanem az »elhívott« (Róm 1,7; 1Kor 1,2; 2Kor 1,1), a »kiválasztott« (Róm 8,33; Kol 3,12) és a »hívő« (Kol 1,2) szinonimája.
Mivel a kiválasztás Jézus Krisztusra nézve történt, ezért a hívők tőle kapták a megszentelődést és a megváltást (1Kor 1,30): »megmosattatok, megszentelődtetek és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által« (1Kor 6,11). Jézus a feltámadás után Isten hatalmas Fiának bizonyult, aki a szenteket megszenteli (Róm 1,4; 1Pt 1,14k; Zsid 13,12).
A szentség az Istenhez való tartozást jelenti, ez azonban nem a kultuszban, hanem abban nyilvánul meg, hogy a keresztyéneket Isten Lelke vezérli (Róm 8,14). Ezért fontos az Isten Lelkének megfelelő életmód (Róm 6,19kk; 1Thessz 4,3-7). A szenteknek közösségben kell lenniük egymással (Róm 12,13; Ef 1,15; Zsid 12,14; 1Pt 1,2.14). A közösség egyik jele a szent csók (pl. 1Kor 16,20).
Sajátos módon »szent papságnak« nevezi Péter a hívőket (1Pt 2,5-10).
A páli szemléletmód szerint a nem-keresztyén házastárs nem profanizálja a hívő házastársat és a házasságot, a hívő fél viszont megszentelheti a hitetlent, gyermekeik pedig szentek lesznek, azaz Istennek szenteltek (1Kor 7,14).
7. Jel 20,6 szerint boldog és szent az, akinek része lesz az első feltámadásban. E kijelentés hátterében a keresztyénüldözések állanak, így érthető, hogy a Jel csupán az állhatatosan kitartó vértanúkat nevezi szenteknek (Jel 5,8; 11,18; 13,7.10; 16,6; 18,20; 19,8; 20,9). Ez a szóhasználat a szent fogalmának sajátos, de a történelmi helyzetből érthető leszűkítése.
VG
