Meghajol, meghajlik
Meghajol, meghajlik H. histahaváh, g. proszkünein. A hálának, a tiszteletnek és az imádatnak testtartással történő kifejezése. Az ÓSZ-ben nagyobbrészt az Isten előtti, néhányszor pedig a bálványok előtti tiszteletadással kapcsolatos (pl. 1Móz 24,26.48.52; 2Móz 4,31; 24,1; 5Móz 26,10; Zsolt 29,2 stb., valamint 2Móz 20,5; 23,24; 34,14; 5Móz 4,19; 5,9; 1Kir 22,54; 1Kir 5,18; Ézs 2,8; 44,17 stb.). A kegyesek Isten angyalai előtt is meghajolnak (4Móz 22,31; 1Móz 18,2; 19,1). Ami Istent megilleti, az megilleti választottait is (2Móz 11,8: Mózes; Ézs 45,14; 49,23: a Sion megváltottai). Általában meghajlással köszöntötték a királyokat (1Sám 24,9; 1Kir 1,16.23.31). Saul meghajlik Sámuel próféta szelleme (1Sám 28,14), a prófétatanítványok pedig Elizeus próféta előtt (2Kir 2,15; 4,37).
Az ÚSZ-ben a meghajlás mindig az Isten vagy Jézus előtti tiszteletadás jele (Mt 18,26: a király itt Isten; Mt 8,2; 9,18; 14,33; 15,25; 20,20; Jn 4,20kk). A napkeleti bölcsek meghajlása valójában az isteni világuralkodónak szól (Mt 2,2.11). Az ördög istenellenes, totális hódolatigénye is a meghajlásban, leborulásban jut kifejezésre. A meghajlás azonban egyedül Istent illeti (Mt 4,9k; Lk 4,7k).
A Jel mennyei istentiszteletének állandó ismétlődő eseménye a meghajlás, térdre hullás, leborulás (Jel 4,10; 5,14; 7,11; 11,16; 19,4). Ugyanígy jellemzi a Jel a fenevad és a Sárkány imádóit is (Jel 13,4.8.12.15; 14,9.11; 16,2; 19,20; 20,4). A világ végén nem csak a népek (Jel 15,4), hanem a filadelfiai Sátán-zsinagóga tagjai is meghajolnak a gyülekezet angyala előtt (Jel 3,9).
