Elhívatás
Elhívatás Istennek olyan megszólítása, hívása egyesekhez, vagy közösséghez, amelynek jelentősége kihat nemcsak a földi életre, hanem az örök életre is. Ezt a teológiai fogalmat a h. kara', a g. pedig klészisz szóval fejezi ki.
Az ilyen üdvtörténeti jelentőségű elhívatások sora Ábrahámmal kezdődik. Isten megszólítja, elhívja övéi közül és ígéretet ad számára (1Móz 12,1). Hasonló elhívással és ígéretekkel fordul Izsákhoz (1Móz 26,3k), majd pedig Jákóbhoz (1Móz 28,13-15). Mint Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene hívja el szolgálatára Mózest (2Móz 3,1-12), majd Mózes által a népek közösségéből Izráel népét (2Móz 19,5-6; 24 6-8; Ézs 48,12; Róm 11,7). Izráel különleges elhívásának ÚSZ-i szemléletét adja a Róm 9-11 (vö. Hós 11,1 és Róm 11,29).
Különleges helyet foglalnak el az elhívatás problémakörében a próféták elhívástörténetei. Általában megállapítható, hogy a fogság előtti, korai írópróféták elhívása inkább az ítélethirdetésre szól, nem nélkülözve az üdvüzenet hirdetésére való elkötelezést sem (Ézs 6,9; Jer 1,10; Hós 1,3; Ám 7,15). A fogság alatti és utáni próféták a vigasztalás szolgálatára hívattak elsőrenden (Ézs 40,1-4) és az Úr kegyelme idejének hirdetésére (61,1-7). A prófétai elhívatásnak lehet azonnal engedni, mint Illés (1Kir 17,2-7), de gyakran előfordul, hogy ellenállással találkozik, ami természetesen nem feltétlenül tudatos engedetlenség, hanem sok esetben egészséges, vagy más egészségtelen alkalmatlanságérzet, mint Mózesé, vagy Jeremiásé (2Móz 3; Jer 1,4kk). De a szent félelem még az engedelmesség esetén is megtalálható (Bír 6,22; Ézs 6,4-5). Ezért gyakori az elhívás alkalmán Isten megtisztító és feladatvégzésre felvértező szava (Ézs 6,7; Ez 2,2). Az elhívás járhat együtt látomással is (Ézs 6,1; 1Kir 22,19kk; Ez 1,1-28), sőt más csodálatos jellel is, melyben Isten segítségét ígéri hűséges szolgájának (2Móz 3,12; Jer 1,7; Ez 2,6; 3,8).
Az eddigiekhez hasonló jelentőségű az ÚSZ-ben Keresztelő János, az evangélisták, tanítványok, apostolok elhívása is (Mt 10,1.5; Lk 1,13-17; ApCsel 1,4-8; 6,8; 9,1-16; Róm 1,1; 1Tim 4,16). Az elhívásnak van egy formája, amelyik csak az ÚSZ-ben található. Isten az üdvszerzéssel kapcsolatban, időknek előtte elrendelte azoknak elhívását, akiket az időben megszólít, hogy elhívott szentek legyenek, Jézus Krisztus egyházának tagjai (Róm 8,28; 1Kor 1,26-29; Ef 1,18; 2Tim 1,9).
Jézus Krisztus hívásai, megszólításai ezt az örök elhívást teszik személyhez szólóvá az időben. Hív megtérésre (Lk 5,32), követésre (Mt 9,9; 11,28), Isten országába (Mt 22,1kk). Az apostoli levelek is folytatják a szentek egyezségébe való elhívatás személyhez szólóvá tételét. Beszélnek arról, hogy Isten elhívása sötétségből világosságra szól (1Pt 2,9), elhívatásunk dicsőségre szól (1Pt 5,10), szabadságra vezet (Gal 5,13), Krisztussal von közösségbe (1Kor 1,9), igazi boldogságot nyújt (2Thessz 2,14). Mindezek az igehelyek új és új oldalról világítják meg elhívásunk gazdagságát, elmélyítik tartalmát és megóvnak az egyoldalúságtól. A célra irányítja figyelmünket, ha nem szűnünk meg emlékezni arra, hogy mennyei elhívásról van szó (Fil 3,14), mert a Bárány menyegzőjére vagyunk hivatalosak (Jel 19,9).
Isten azt akarja, hogy egész életünk megszentelődjék, ezért az adomány egyúttal feladat is. Az elhívás komolyan vételének jele az engedelmes életfolytatás. Ezért figyelmeztet az apostol arra, hogy a gyülekezet legyen méltó az elhívásra (2Thessz 1,11). Péter apostol ezt a magatartást nevezi az elhívatás megerősítésének (2Pt 1,10). A keresztyén embert nem ragadja ki addigi hivatásából (1Kor 7,18kk; Kol 3,23).
Semmivé lehet-e Isten elhívása? Lehet-e ellenállni Isten elhívó szavának? Gondolunk itt elsőrenden Izráel népe üdvtörténeti jelentőségű elhívására (Hós 11,1; Róm 11,29). Ezt a kérdést egyrészt olyan üdvtörténeti értelmezésben kell szemlélni, mint ahogyan Pál teszi ezt a Róm 9-11-ben. Vagyis abban a reményben, hogy e visszautasítás nem örök és végérvényes, a megkeményítés és megkeményedés időleges. Másrészt nem szabad felednünk, hogy Isten igéje akkor sem tér vissza üresen, ha nem munkálhatja a megtérést, hanem az ítéletet. Ez is a végső tisztázódást munkálja, napvilágra hozva a rejtett indulatokat (Ézs 6,9; 8,13-15; 28,16; Róm 9,30-33; Mt 13,53-57; Mt 21,42kk; ApCsel 4,11; 1Pt 2,6). (Ld. még ELEVE ELRENDELÉS, KIVÁLASZTÁS, MEGIGAZULÁS).
FK
