Elhív
Elhív Az elhívás Istennek azt a beszédét, ill. cselekedetét jelenti, amelynek során valakit a KIVÁLASZTÁSsal összefüggésben, addigi egzisztenciájának megváltoztatásával valamilyen feladatra, szolgálatra rendel. Maga az elhívni szó (h. kára') ebben az értelemben az ÓSZ-ben viszonylag ritkán fordul elő, de az elhívásnak igen jelentős szerepe van. Mindenekelőtt a PRÓFÉTÁK önmaguk elhívásával kapcsolatos elbeszéléseinek van jelentősége. E beszámolók szerint az elhívás olyan esemény, amely a kiválasztott embert ellenállhatatlan erővel keríti hatalmába (Ézs 8,11; Jer 20,7kk; Ez 3,14; Ám 3,8). Az elhívott próféta lehet kezdettől fogva készséges a feladatra (Ézs 6,8; Ám 7,15), de az elhívás kiválthatja kezdeti ellenkezését is, végül azonban mindenképpen Isten akarata érvényesül (Jer 1,16kk; Ez 2,1kk; vö. 2Móz 3,10kk; Bír 6,15). Az elhívással együtt Isten a szolgálatra való képességekkel is felruházza választottait (Ézs 6,6k; 61,1; Jer 1,9; Ez 3,1kk), és ígéretét adja, hogy a küldetés során mellettük áll és segíti őket (Ézs 8,18; Jer 1,8k; Ez 3,8kk).
A próféták önmagukkal kapcsolatos beszámolói mellett más különleges feladatokra kiválasztott emberek elhívásáról is olvashatunk ÓSZ-i tudósításokat. Így olvasunk BÍRÁK (Bír 6,11kk; 13,1kk) PRÓFÉTÁK (1Sám 3,1kk; 1Kir 22,9kk; Jón 1,1kk), KIRÁLYOK (1Sám 10,1kk; 16,13; 2Sám 7,8kk; 1Kir 11,29kk; 19,15kk) és mások elhívásáról. Kiemelkedő jelentősége van ÁBRAHÁM (1Móz 12,1kk; Ézs 51,2) és MÓZES (2Móz 3,1kk) elhívásának, elsősorban azért, mert bennük egész IZRÁEL kiválasztása és elhívása van demonstrálva (5Móz 7,7k; Zsolt 80,16; Ézs 41,8k; 43,1; 44,1k; 48,12; Ám 3,2). Isten idegen népeket (Ézs 10,5; 13,2), ill. uralkodókat is elhív akaratának megcselekvésére (Ézs 46,11; 48,15; Jer 27,6).
Az ÚSZ-ben az elhívás g. megfelelője a kaleó ige. A fogalom értelmezése az ÓSZ-i gyökerekre megy vissza. Az elhívás alanya Isten vagy KRISZTUS (1Thessz 4,7; 1Kor 1,1k), ill. Isten hív el Krisztus által (1Pt 5,10). Az elhíváshoz hozzátartozik a kiválasztás, a küldetés és az arra történő felkészítés, a megfelelő képességekkel történő felruházás (ApCsel 9,15; Róm 9,21kk). A kiválasztás, amelyre az elhívás épül már az ember születése előtt megtörténik (Gal 1,15; Róm 8,30).
Elsősorban az ev-okban olvasunk egyes embereknek valamilyen szolgálatra történő elhívásáról; a legnagyobb jelentősége az APOSTOL-ok elhívásának van. Ez az elhívás a korábbi életforma feladásával, adott esetben a családi kötelékek megváltozásával, a szolgálat teljes egzisztenciával való vállalásával jár együtt (Mt 4,18kk par; vö. Mt 10,1kk par; Jn 1,35kk). A tanítvánnyá történő elhívás a Szentlélek kitöltetése által válik teljessé (Jn 20,19kk; ApCsel 2,1kk).
A Krisztusban való elhívás kollektív vonatkozásban túllépi IZRÁEL kereteit, és a pogányokra is kiterjed (Róm 9,24). Az elhívásnak határozott etikai konzekvenciái vannak (1Kor 7,15; Ef 4,1; Kol 3,15; 1Thessz 4,7). Ez az elhívás szabadságra és reménységre történik (Gal 5,13; Ef 1,18; 2Tim 1,9) és lényege az, hogy az elhívottak Krisztus dicsőségében részesülnek (Róm 8,30; 2Thessz 2,14; 1Pt 2,9; 5,10). Az ÚSZ-i elhívás-fogalom ilyen módon határozottan eszkhatológiai jellegű, hiszen az elhívás, bár a földi élet kereteiben realizálódik, végső következménye az, hogy a kiválasztottak és elhívottak részesülnek azokban a végső üdvjavakban, amelyek Krisztusban készíttettek el az ember számára (Fil 3,14; Zsid 9,15; 1Pt 5,10; Jel 17,14; 19,9 - vö. ÜDVÖSSÉG, ESZKHATOLÓGIA, BÁRÁNY MENYEGZŐJE).
SzCs
