Dicsőség

Teljes szövegű keresés

Dicsőség Olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, mely valakiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt a csodálat vagy az imádat magatartására készteti.
1. Az ÓSZ-ben a h. kábód főnév fejezi ki a dicsőséget. Jellemző, hogy az alapjául szolgáló ige: k-b-d = »nehéznek, súlyosnak, tekintélyesnek, befolyásosnak, terhesnek lenni«. E szerint a képzet szerint minél súlyosabb valami vagy valaki, annál nagyobb a belőle kiáradó hatás, a dicsőség. Maga a »dicsőség« főnév sem csupán elvont, hanem azt is jelenti: »tömeg« (Hós 9,11; Eszt 1,4), általában: »benyomást keltő, tiszteletet ébresztő jelenség«, pl. »fénysugár, dicsfény« (2Móz 16,10). Lehet az értelme: »fényes, tündöklő gazdagság« (Hós 10,5; Ézs 10,3; 66,12; Zsolt 49,17), »kiválóság« (Ézs 5,13; 10,18; Mik 1,15), sőt »lélek« is (1Móz 49,6; Zsolt 7,6; 16,9; 30,13; 57,9). Leggyakrabban azonban »dicsőség«-gel fordítható. Lehet ez földi, emberi dicsőség: Zsolt 8,6-ban az emberé; 1Móz 49,6 és Ézs 17,4-ben Jákóbé; 1Móz 45,13-ban Józsefé; 2Móz 28-2-ben Ároné; 1Sám 4,21-ben Izráelé; Ézs 35,2-ben Libánoné; Hag 2,3-ban a templomé; 1Kir 3,13-ban Salamoné; 2Kir 14,10-ben Amacjáé; 1Krón 29,28-ban és Zak 12,7-ben Dávidé; Eszt 1,4-ben Ahasvérós országáé; Eszt 5,11-ben Hámáné; Dán 2,37-ben és 5,18.20-ban Nebukadneccaré. Mennyei lények dicsőségéről szól Ez 8,2; Dán 10,5k.
A dicsőség azonban leginkább Istenre vonatkozik. Nem magát Istent jelenti, hanem személye kisugárzó megjelenését, önmaga dicsőséges megmutatását. Ezért sokszor kapcsolatban áll a »látni, meglátni« (2Móz 16,7; 33,18; Ézs 40,5) vagy a »megjelenés«-t kifejező igékkel (2Móz 16,10; 5Móz 5,24; Ézs 60,1). Isten dicsősége meglátható a teremtésben és a természetben (Jób 37,21; Zsolt 8,2; 19,2; 148,13; Ézs 6,3). Meglátható szent templomában (2Móz 40,34k; 1Kir 8,10k; Zsolt 26,8; Ez 8,4; 9,3; 10,4.18.19). Isten népének feladata, hogy a pogányok közt Isten dicsőségét hirdessék (1Krón 16,24.28-29; Zsolt 96,3.7-8; 145,12; Ézs 66,19). Maga Isten mutatja majd meg a végidőben önnön dicsőségét a népeknek (Ézs 66,18). Ekkor mindenki előtt nyilvánvalóvá válik Isten dicsősége, Izráel üdvére (Ézs 60,1k; Ez 39,21k) és a pogányok megtérésére (Zsolt 96,3k; Zak 2,9k). Ekkor az Úr dicsősége ismeretével telik be a föld (Hab 2,14). Az egyéni kegyesség nagy élménye, ha Isten dicsőségével már most találkozik (2Móz 33,18; Mózes kérése: »mutasd meg nékem dicsőségedet«; Zsolt 84,12; 90,16). Isten dicsőségét hirdeti addig is a kegyes ember naponként (Zsolt 3,4; 71,8), erre a dicsőségre hivatkozik könyörgésében (Zsolt 79,9; 115,1). Ezután a dicsőség után vágyódik, ha a halálra gondol (Zsolt 73,24).
Az ÓSZ alapélménye Isten dicsőségéről a 2Móz 19,16-20-ban található. Itt a nép a Sinai-hegy lábánál közvetlen szemlélője az isteni dicsőségnek - bár távolról. Utalásokat találunk vulkanikus jelenségekre (tűz, sötétség, füst, felhő), de viharszerű megnyilvánulásokra is (mennydörgés, villámlás, nehéz felhők). Isten dicsősége azonban több és más volt, mint valamilyen egyszerű természeti jelenség, egyikkel sem volt azonos, csak hasonlított több ilyen jelenségre. - Amikor Mózes felmegy a hegyre, ott Isten dicsősége felhő alakjában van jelen. Mózes kérése: »Mutasd meg nekem dicsőségedet« (2Móz 33,18k) nem talál meghallgattatásra, de a továbbiakból kiderül, hogy a »dicsőség« és »Isten arca« hasonló fogalmak. Különös kegyelem, hogy Mózes hátulról mégis megláthatja a fölötte elvonuló isteni dicsőséget a sziklahasadék biztonságából. Később Isten dicsősége felhő alakjában betölti a szent sátrat (2Móz 40,34-38; 3Móz 9,23k). Nincs helyhez kötve azonban Isten dicsősége. Elhagyhatja a Sinai-hegyet (2Móz 33,12k), vagy leszállhat onnan (2Móz 24,16k; 29,45k). Ezzel kifejezést nyer, hogy Isten dicsősége nemcsak egy adott földrajzi ponton található, hanem transcendens (= túllépi ismert világunk határait). Ezért a későbbi prófétai látomások Isten dicsőségét már úgy írják le, hogy az a »mennyei trónteremben« tündöklik (Ézs 6,1; Ez 1,26; vö. Zsolt 29,10). Ezért, ha az ÓSZ-ben valaki Isten elé kívánt járulni - az egy Illés próféta zarándoklatát kivéve (1Kir 19) -, nem kellett elmennie a Sinai-hegyre, hiszen Isten dicsősége nincs egy bizonyos helyhez kötve.
A prófétai látomásokban Isten dicsőségét a mennyei lények is visszhangozzák. Ézs 6,1-5-ben a szeráfok hirdetik, hogy »dicsősége betölti az egész földet«. A Zsolt 29,1k arra szólítja fel az »istenfiakat« (= isteni lényeket), hogy adjanak az Úrnak dicsőséget. A Zsolt 97,7 pedig a pogány isteneknek »parancsolja meg«, hogy boruljanak le az igaz Isten dicsősége előtt. Ilyenkor Istent mindig királyként mutatja be az ÓSZ, akinek dicsősége fölülmúlja mennyei udvartartása dicsőségét.
Amikor a nép egy része a babiloni fogságba került, hitük nagy próbája volt, hogy Isten ott maradt-e dicsősége eddigi helyén a jeruzsálemi templomban, vagy pedig jelen van-e velük a fogságban? Isten jelenlétét és dicsősége megnyilvánulásait ugyanis nem tudták egymástól elválasztani. Ekkor támadt Ezékiel prófétának az a látomása, hogy Isten elhagyja a templomot és K felé (= a fogságban lakók földje irányába) indul el dicsőségében (Ez 1; 11,22k; 43).
Az ÓSZ reménysége, hogy a jövőben, amikor Isten újjáteremti a világot, dicsősége láthatóvá válik nemcsak Izráel, de minden nép előtt. Ézs 6,1-6 szerint ez már most is valóság. Ézsaiás, a babiloni fogságban (Deutero-Ézsaiás) lesz az, aki erről sokat jövendöl. Isten dicsőségét »minden test« = minden ember látni fogja (Ézs 40,5; 59,19; 60,1-2). Azt kéri a Zsolt 57,6.12, hogy amint Istent a mennyben magasztalják, úgy dicsőítsék majd egyszer az egész földön.
2. A klasszikus g. nyelvben ez az a szó, mely később az ÚSZ-ben a »dicsőség« fogalmát fejezte ki: a doksza, elsőrenden nem jelent dicsőséget. Értelme: »vélemény«. A dokeo igéből ered, mely egyrészt azt fejezi ki: »úgy vélekedem«, másrészt »rólam úgy vélekednek, nekem ez az érvényességem«. Az előbbit a latin opinio, az utóbbit a latin gloria adja vissza, s így érthetjük meg, hogy a »vélemény« és a »dicsőség« látszólag teljesen különböző fogalmai hogyan fakadnak ugyanarról a tőről a g. nyelvben.
A doksza, mint »vélemény« vonatkozhat egyrészt arra a nézetre, amit valaki képvisel, a váradalomra, amiben reménykedik, a szakvéleményre (pl. a bölcselőkére egy adott kérdésben), de arra a vélekedésre ugyancsak, amely nem bizonyítható, látszaton alapszik s így nem kellően megalapozott. Másrészt a doksza, mint »érvényes vélemény, ami rám vonatkozik«, valakinek a jó hírére, vagyis dicsőségére utal. Negatív jelzővel ellátva valakinek a rossz hírét mutatta. A pozitív értelmű doksza = »valaki jó híre« elérése a g. ember legfőbb életeszménye volt. Érdekesség, hogy a doksza gyakori volt asszony- és hajónévként, mert mind az asszonyoknak, mind a hajóknak szükségük volt arra, hogy jó hírűek legyenek.
3. Az ÚSZ-re az a jellemző, hogy abban a »doksza« szó elsődleges jelentése = »vélemény« teljesen eltűnt. Ehelyett megmaradt s igen fontos fogalommá lépett elő a szó második értelme: »dicsőség, tisztelet, ragyogás, pompa«. Összesen 165-ször fordul elő, majdnem a fele Pálnál.
a) Nem lstenre vonatkozó előfordulásai
Lk 14,10-ben »becsületed lesz asztaltársaid előtt (ti. ha a házigazda jobb helyre ültet)«. Az asszonynak dicsősége a haja (1Kor 11,15). Pál nem emberektől eredő dicsőséget (= emberek szerinti jó hírnevet) keres: 1Thessz 2,6. Az apostoloknak a gyülekezet érdekében hordozott nyomorúsága voltaképpen a gyülekezet dicsőségére szolgál. Az apostoloknak viszont az általuk alapított gyülekezetek a dicsőségük és örömük (1Thessz 2,20). A tévtanítók úgy vélték, hogy gyalázatuk dicsőségüket munkálta, de tévedtek (Fil 3,19). - A »csillogás, fény, pompa« jelentés is előfordul úgy, hogy nem Istenre vonatkozik. A világ csillogása (dicsősége): Mt 4,8; Salamon pompája: Mt 6,29; Lk 12,27; világ királyainak pompája Jel 21,24.26. Idézi 1Pt 1,24 az Ézs 40,6k-ből: »minden test... dicsősége«. Pál pedig az égitestek fényerejét (dicsőségét) hasonlítja össze és különbözteti meg: 1Kor 15,40k. A »képmás« szóval kapcsolatban is előfordul: 1Kor 11,7. Az angyalok, mennyei lények is dicsőséggel bírnak (Jel 18,1), sőt a késői iratok a mennyei hatalmakat (angyalok) »dicsőségesek«-nek nevezik (többes számban pl. Júd 8; 2Pt 2,10k). Mózes és Illés dicsőségben jelennek meg a három tanítványnak a hegyen (Lk 9,31).
b) Isten dicsősége
A szentírókra a LXX gyakorolt hatást, amikor a doksza szót sohasem a »vélemény«, hanem mindig a »dicsőség« értelmében használták. Különösen igaz ez Istenre vonatkoztatva. A dicsőséget kísérő fény- és egyéb jelenségek mértéke különböző lehet, de mindig együtt járt amazzal. Övé a dicsőség a Miatyánk záradéka szerint (Mt 6,13). Ezt hirdetik az angyalok Jézus születésekor és ezt a virágvasárnapi sokaság (Lk 2,14; 19,38). »Dicsőséget kell adni Istennek« egy-egy gyógyítás vagy csodatétel után (Lk 18,43). Az Úr dicsősége körbevilágítja a pásztorokat (Lk 2,9). Isten a »dicsőség Istene«: ApCsel 7,2; vagy atyja (Ef 1,17); a 2Pt 1,17 a »nagy dicsőség«-nek nevezi. Gyakori az »Isten dicsősége« kifejezés (Mt 16,27; ApCsel 7,55; Róm 1,23; 6,4; Ef 3,16; 1Tim 1,11; Jel 15,8). Van Isten dicsőségét szolgáló betegség (Jn 11,4), mely elvezet arra, »hogyha hiszel, meglátod« ezt a dicsőséget (Jn 11,40). A haldokló István ezt az isteni dicsőséget látta meg (ApCsel 7,55). A pogányok bűne, hogy az örökkévaló Isten dicsőségét a bálványokéval felcserélték (Róm 1,23). A meggyógyított vaktól Jézus ellenségei azt kívánják, hogy adjon »dicsőséget Istennek«, de ezen bűnvallást értenek (Jn 9,24, vö. Józs 7,19). Az egyetemes emberi romlottság jele, hogy »mindenki híjával van az Isten dicsőségének« (Róm 3,23), ami az ember istenképűsége megromlásából adódik.
Isten dicsőségét nyilvánítják ki az ún. DOXOLÓGIÁK. Ilyenek találhatók Lk 2,14; 19,38; Róm 11,36; Gal 1,5; Fil 4,20; Ef 3,21; 1Tim 1,17-ben. Vitatott kérdés, hogy a doxológiák megállapítják, leírják vagy pedig ünnepélyes formában kívánják-e Isten dicsőségét. E dicsőség szolgálata az ember, különösen a tanítvány legfőbb feladata, s ezt szavakkal, tettekkel és istentiszteleti cselekményekkel lehet végeznie (Mt 5,16; Róm 1,21; 1Kor 6,20; 10,31). Jézus megdicséri az »idegent« (samaritánust), amiért a 10 meggyógyított közül ő egyedül jött vissza hálát adni, azaz dicsőséget adni Istennek (Lk 17,18).
c) Jézus Krisztus dicsősége
Ő mint az Ember Fia részesül a mennyei Atya dicsőségében (Mt 16,27). A földi ember Jézusban is fel-felcsillant, vagy inkább kijelentetett, a választottak előtt megmutatkozott ez a dicsőség, gondoljunk »a megdicsőülés történetére« a hegyen (Mt 17,1k; Jn 1,14; 2,11; 1Kor 2,8; 2Pt 1,17). Jn 1,14-ben a hívő gyülekezet bizonyságtétele hangzik fel: »mi láttuk az ő dicsőségét«. Ő Isten dicsőségének »visszatükröződése« volt (Jn 13,31k; Zsid 1,3). A feltámadott és felmagasztalt Krisztus részese az isteni dicsőségnek (Jn 17,5; Lk 24,26; ApCsel 22,11; Róm 8,17; Fil 3,21; 2Thessz 2,14; 1Tim 3,16). Várjuk az ő dicsőséges visszajövetelét (Mt 16,27; 19,28; 24,30; Tit 2,13; 1Pt 4,13; Júd 1,24). A dicsőség Jézus Krisztusnak olyan tulajdona, amit az Atyától kapott és továbbadhatja másoknak (Jn 17,22.24; 2Kor 3,18; 4,4.6; 2Thessz 2,14). De Krisztusnak előbb szenvednie kellett »és úgy megdicsőülnie« (Lk 24,26). Szenvedés nélkül nincs megdicsőülés. A szenvedést vállaló Krisztust maga az Atya dicsőíti meg. Ő emberektől ilyet nem várt soha (Jn 5,41). A világi ember viszont mindenféle dicsőséget keres, csak éppen azt nem, melyet Istentől kaphatna (Jn 5,44). Mert van, aki magától szól (= nem küldetés szerint) és a maga dicsőségét keresi (Jn 7,18). Jézus viszont nem kereste a maga dicsőségét (Jn 8,50), hiszen ez semmit sem érne (Jn 8,54). Krisztusnak, a szenvedést vállalt »megöletett Báránynak« dicsőségét hirdeti a mennyei istentisztelet liturgiája (Jel 5,12-13).
d) A gyülekezet, a tanítványok dicsősége
Az ÓSZ-ben nagy hangsúly esett Isten dicsősége meglátására, ezt várták a végidőkben, ebben kívántak részesedni. Ilyen gondolatok az ÚSZ-ben csak szórványosan fordulnak elő, pl. »akkor az igazak fénylenek, mint a Nap« (Mt 13,43). A fő hangsúly azonban éppen nem ide esik, hanem arra, hogy »nyomorúságos testünk« Krisztus által a feltámadásban hasonlóvá válik az ő dicsőséges testéhez (Fil 3,21). Amikor ő megjelenik, »vele együtt« meg fogunk jelenni (Kol 3,4). Akik vele együtt örökösök, azok vele együtt fognak megdicsőíttetni (Róm 8,17). Elnyerik a dicsőség hervadhatatlan koronáját (1Pt 5,4). Krisztus a dicsőség reménysége (Kol 1,27); Krisztus feltámadásának tehát a hívők feltámadása és az új világkorszak felel meg. Az elhivatás végcélja az örök dicsőség, amelyik a hívőkre vár (1Pt 5,4,10; 1Thessz 2,12; 2Thessz 2,14; 2Kor 4,17; 2Tim 2,10). Olyan reménység ez, mellyel már dicsekedni lehet (Róm 5,2). Ez a keresztyén lét értelme, erre választotta ki Isten: kegyelme dicsőségének magasztalására (Ef 1,6.12.14.17-18).
Mindebből most még kevés látszik. A hívők is szűkölködnek Isten dicsősége nélkül (Róm 3,23). Viszont a Lélek már most is kezdete (zsengéje) és záloga az eljövendő dicsőségnek életükben (Ef 3,16; 1Pt 4,14). Külön kiemelendő a 2Kor 3,7-18-ban található szép kép arról, hogy milyen volt Mózes dicsősége, aki a törvényt és ezzel a halált szolgálta, s milyen az apostolé, aki az ev-ot és az életet szolgálja. A gondolatsor vége az, hogy miközben »az Úr dicsőségét« szolgálják, aközben »ugyanarra a képre formálódnak át az Úr Lelke által dicsőségről, dicsőségre«. Az érvelés: a »ha már ez is... mennyivel inkább az« gondolatmenete. Az okfejtés a 2Kor 4,6-ban éri el csúcsát, Isten, aki az első teremtésben már felragyogtatta önmaga dicsőségét (pl. a világosság teremtésében), az újjáteremtésben ezt a dicsőséget Krisztus arcán »ragyogtatja« fel. Ezt azonban nem mindenki látja meg, csak az, akinek szívében a Lélek világosságot gyújtott. Az okfejtésben azonban nemcsak az ev többlete az érdekes, hanem az, hogy a dicsőséggel együtt minduntalan a »szolgálatot« említi az apostol. Itt tehát a szolgálat dicsőségéről ír olyan gondolatokat, melyek nemcsak az antik világban hatnak újszerűen, hanem a mindenkori jelenben is. Összefügg ez a »megigazulás« (2Kor 3,9 dikaioszüné) fogalmával, ahol ez történik, megjelenik a »dicsőség«. Ezt a helyet mind az apostoli, mind a modern keresztyén életet betöltő szolgálat dicsőségére vonatkoztathatjuk. - Jelen és jövő dicsősége közt ível hídként a »dicsőségről dicsőségre« kifejezés (2Kor 3,18). Egyébként a tanítványokban megdicsőíttetik Jézus, amint Jézusban is megdicsőíttetik az Atya (Jn 17,10).
Szenvedés és dicsőség a tanítványok életében is összetartoznak (Róm 8,18; 1Pt 2,20). Milyen szánalmas a két tanítvány kísérlete, akik szenvedés nélkül - sem Krisztus, sem a maguk szenvedésével nem számoltak - már most biztosítani akarják maguknak a jobbról és balról ülést Krisztus oldalán, ha ő átveszi az Atyától a neki járó dicsőséget! (Mk 10,37). Ezt megadni még Krisztusnak sincs joga, egyedül az Atyának.
Nemcsak az egyes hívők, de az egyház reménye is az, hogy egyszer - ha már megtisztult földi szépséghibáitól - Krisztus önmaga elé állítja dicsőségben (Ef 5,27; 1Thessz 2,12.20; 2Tim 2,10).
e) A dicsőség-kívánás helytelen módja
Megkísértésében Jézus visszautasítja a világ dicsőségét (Lk 4,6kk). Vannak, akik még a vendégség ülésrendjében is a maguk dicsőségét keresik, azaz »megbecsültetésük« szintjét (Lk 14,10). De mi ne legyünk hiú (üres, tartalmatlan, hiábavaló) dicsőség (kenodokszia) kívánók (Gal 5,26). Semmit sem szabad hiú dicsőségvágyból cselekedni, inkább egymást tartsuk különbeknek önmagunknál (Fil 2,3).
BJ

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT