önfeledt
önfeledt [e-e] melléknév -en [e], (ritka) önfeledett [e-e-ë] (irodalmi nyelvben)
1. (ritka) Olyan <személy>, aki vmely erős érzelem következtében mindenről megfeledkezik, s egészen átadja magát ennek az érzelemnek. Bánfi … egyszerre elfeledkezik magáról, s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arcára egy forró csókot nyomott. Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. (Jókai Mór) || a. Az ilyen személyre jellemző, rá valló, vele kapcsolatos, tőle származó <megnyilatkozás, külső>. Önfeledt mosoly. Önfeledt arccal hallgatta a gyönyörű zenét. Látja ölén Miklós a szép szelid arcot … S lehajolván sűrü, önfeledett csókra, Közben susogását így tördeli szókra: | … „Jer velem – elviszlek – paripám nyergelve –.” (Arany János) Önfeledten odaszorította útközben a szép fejecskét melléhez. (Mikszáth Kálmán) || b. Önfeledt pillanat: olyan p., amelyben vki, főleg nő vmely érzelem (kül. szerelem) hatására magáról megfeledkezve, könnyelmű, esztelen, bűnös tettre ragadtatja magát. Egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek férjeiket a szerető kedvéért megölték. (Jókai Mór)
2. Olyan <érzelmi állapot>, melyben az ember teljesen átadja magát az öröm érzésének; mámoros. Önfeledt boldogság, vidámság. Csillanó tükrén a tónak Mint az árnyék leng a csónak … Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten. (Vajda János) Tovább viháncol önfeledten | a sok hancúzó kisdiák. (Szabó Lőrinc) || a. Ilyen érzelmi állapotból fakadó, rá jellemző <megnyilatkozás>. Önfeledt kacagás, ujjongás.
3. (ritka) Önkéntelen, csaknem reflexszerű <cselekedet, magatartás>. Egy önfeledt mozdulattal a fejéhez kapott. Pálma e szóra, hogy elfogták … a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székéről. (Jókai Mór) S mig szivem dobbanva retten, mind [= mindegyre] ismétlem önfeledten … (Babits Mihály–Poe-fordítás)
önfeledtség.
