önérzet
önérzet [n-é] főnév
1. Az ember személyes értékének és az életben betöltött szerepe fontosságának érzése, tudata s ebből fakadó határozottsága. Emberi, jogos önérzet; fokozott, hamis önérzet; sértett önérzet; feltámad benne az önérzet; vkinek az önérzetébe(n) → gázol; önérzetében megbántva; emeli, növeli önérzetét; felébreszti vkinek az önérzetét; kiöl minden önérzetet belőle; sérti vkinek az önérzetét. Keblében feltámadt egész önérzete. (Eötvös József) Szeretem növelni az önérzetet. Önérzet, öntudat. Az szükséges az élethez. (Kosztolányi Dezső) Úgy tűnik fel, hogy ebben a kis csécsi életben eljutottam az emberi önérzet legmagasabb fokára. (Móricz Zsigmond) || a. Siker, eredmény, ill. vmely képesség, ügyesség nyomán támadó öntudat érzése. Szakmai önérzet; önérzettel néz körül. Te, ritka férfi! áldjad Istened, | Ki oly önérzettel dúsgazdagon Állhatsz pihenni meg pályád felén. (Arany János) || b. (rosszalló) Vkinek saját értéke, méltósága, társadalmi szerepe túlzott értékeléséből fakadó érzése. Dagad az önérzettől; nagyon tele van önérzettel.
2. (választékos) Vmely közösségnek jelentőségéhez, feladataihoz méltó öntudata. A közönségben … a nemzeti önérzetnek föl kell ébredni. (Kossuth Lajos) Oh hazám, … Mikor ébredsz önérzetre? (Petőfi Sándor)
Szóösszetétel(ek): önérzetteljes.
önérzetű.
