Boldog élet titka
Boldog élet titka
Ió dáma volt, és úgy haldoklott, mint egy árvaházi növendék, akinek ingyensírhely jut a temető végében, egy számjegy, a nagy bajuszú írnoknak lusta vakarózása és egyetlen könnycsepp sem.
Egyelőre Ió még dáma volt, s intézkedett, hogy az a férfiú, akinek holtig érő szerelmet fogadott, megjelenjen a betegágynál a szanatóriumban. Alvást színlelt, hogy hozzátartozói lábujjhegyen elhagyják a szobát, csak az ápolónő ült, mint egy vén varjú, csőrébe kapta Ió levélkéjét, és elsuhant vele az öreges uracskához, aki nyomban sárcipőt húzott, és paraplét vett a kezébe.
– Megígértem önnek, Emánuel, mielőtt meghalok, elbúcsúzom öntől. Nincs reményem, hogy az operáció sikerüljön. Nem vagyok szomorú, és kérem, hogy ön se vegye valami nagyon szívére a dolgot. És ne is beszéljünk többé erről.
– Regényhősnő – felelt Emánuel. – Mindig különb volt, mint én. Azért bámultam az egész életen át.
– Ön szegény fiú volt, én pedig gazdag kisasszony, mikor nevelő volt házunknál, a testvéreim mellett. Ezt nem tudja ön elfelejteni, Emánuel. A gyermekkori helyzet elkíséri az embereket messzire… Sohasem merte megcsókolni a kezem, ha én fel nem hatalmazom. A szívében élő érzelmek elmondásával is örökre adós marad, ha fel nem szólítom. Én pedig boldog voltam, hogy önt megismerhettem. Hasonló férfit azóta sem láttam.
– S én agglegény maradtam, mert hiába hunytam le a szemem, hogy elfelejtsem az ön arcát: a hangját egyetlen nő sem tudta megközelíteni. Néha már úgy tűnt fel, hogy leltem valakire, akinek legalább a lába hasonlatos. Egy temetésen, ahová sírni mentem, a gyászolók között megpillantottam az ön lábát. Talán még szebb is volt, mint az öné. Aztán összevegyültek a gyászruhás nők, mint a csókák, midőn a templom tetejére telepednek. S elveszítettem önt.216
– Én sem hallottam az önéhez hasonló hangot, amely örökre megnyugtatott, sebet felejtet, és elhitette velem, hogy valóban én vagyok a legkülönb nő. Ugyanezért féltékeny voltam önre, mert azt hittem, hogy a nőket maga után csalogatja, mint a patkányfogó. A sírban sem fogok nyugodtan aludni, ha eszembe jut, hogy más érdemtelen, lelketlen nők hallgatják az ön szívig érő szavait, amelyek az én karácsonyi ajándékaim voltak. Ezekben a szavakban az élet aranybáránykái csengőjüket rázták, eltávolodó, majd közelgő zenehangok értek a lelkem ablaka alá, nem féltem az éjtől, mert ön azt mondta, hogy az elmúlik; nem estem a szenvedés kútjába fejjel, mert ön arról biztosított, hogy harangjáték a nő élete. Azért, kérem, hogy most adjon erőt az utolsó útra. Fogja meg a kezem, hogy össze ne roskadjak. Hogy boldogan haljak meg.
– Nehéz feladat – felelt Emánuel, és elgondolkozva ütögette a térdeit. – Minden élőlény fél a haláltól, csak a pók mer szembeszállni vele. Hosszú fonalat ereszt, és lehintázik a várkút mélyébe; nem fél, hogy elszakad a fonál. Vajon mit lát odalenn a mélyben a pók? Látja-e az elátkozott kincset? A másvilágot?
Ió megremegett, visszavonta a kezét.
– Undorodom a póktól.
Az öreg kandúr szelíden csóválta a fejét, mint egy iskolamester:
– Mikor nézte magát utoljára a tükörben? Tegnap, ma, az előbbi órában? Nem vette észre, hogy fiatalodik, és szépül az arca, mint a hajnal? A lélek felfelé jön a mélyből, és kikönyököl a szemek ablakába. Tündöklik, mint a jáspisfelhő. Az arca már készülődik a másvilági megjelenéshez, mint hajdanában egy bálhoz. Az az arca fog visszatérni, midőn a legboldogabb volt életében.
– Nagyon szerencsétlen vagyok. Szeretnék még élni.
– Régente, mikor borús volt az este, felsóhajtott: „szeretnék meghalni!”
– De még nem…
Emánuel simogatta az asszony kezét:
– Én nem küldöm Istenhez, pedig benne a legkönnyebb a megnyugvás. Csak annyit mondok, hogy legyen nyugodt, nem fog önnel most már semmi igazságtalanság történni. Az emberek kezéből kisiklik, mint a hal, amely visszaugrik a hálóból a folyóba. Átveszi a végzet a maga nagy tennivalóját. Ugyanez a végzet, amely a világra hozta. Képzelje el, hogy nem élt volna! Akkor sem tehetne szemrehányást217 senkinek. De élt, sokszor boldog volt, boldogtalan volt, aludt, álmodott, szenvedett és nyújtózkodott.
– Mindig tudtam, hogy vége lesz… Kérem, ne hagyjon most el.
– Vége lesz. Olyan csendesen, hogy észre sem veszi. A gondolatai felett kell csak uralkodni, hogy észrevétlenné tegye a bajt, amely fenyegeti. Azt kell gondolni, hogy újra átéli azokat a drága perceket, amelyeket nem adna oda akkor sem, ha újra kezdhetné az életet. Odaadná például szerelmeinek emlékeit, csak azért, hogy újat próbáljon? Megválna egyetlen hangtól, szótól, emlékezetes órától, hogy másokat vegyen fel lelke kápolnájába? Kidobna szentképeket, oltárokat, csengő-bongó harangokat, felejthetetlen mosolyokat és messzire ütő órákat, azért, hogy üres szívvel kezdje el újra az életet?
– Semmit sem adok oda, ami az enyém. Hisz azért éltem. Az emlékeim: az enyémek egyedül.
Emánuel beleegyezőleg bólintott.
– Ezért nem lehet új életet kezdeni. Ideért, mint a megrakodott méh. Gyönyörök és bánatok, bűnök és erények töltik meg a kocsiját. Most már nem fér több a szekérre. Mit akarna még holnap?
– Örülni, hogy élek. Hogy kincsek vannak a lelkemben, szerelmek, holtig érő érzelmek, zengő hangok, méla emlékek. El akarok még egyszer járni a házak előtt, amelyekben boldog voltam. Végignézni az utakat, amelyeket ifjan, örömmel bejártam. Bekukucskálni az ablakokon, amelyek mögött ünnepeimet töltöttem. Inni az ifjú pohárból, és megmosakodni a patak vizében. Csak egy hétig szeretnék még élni, Emánuel, az egész vagyonom az öné.
– Én sem tudok többet, mint a többi orvosok. De megpróbálom a végzetet megállítani.
Emánuel ezután hipnotizálta a nagybeteg asszonyt. Elvette a lelkét, és egy kis dobozban magával vitte. A kincsekkel, diadémokkal, keleti fényekkel, vérpiros virágokkal, tündéremlékekkel megrakott lelket magához vette, és a korhadó testnek életet parancsolt. Ió nyomban reagált a hipnózisra, és másnap önkívületben kiállta az operációt.
*
Ezután nagyon furcsa életet kezdett a meggyógyult Ió. Vándormuzsikusokkal és brávókkal szűrte össze a levet. Olyan közönséges lett, hogy családja megrettenve hívatta Emánuelt, adná vissza Ió régi,218 kócsagfehér lelkét. Az aranysarkú cipőket, vérpiros köpenyeket és rablólovag-bajszú kalandorokat távolítaná el a háztól. Múljon el a szégyen a tekintélyes címerről, amely az „Arany Elefánt”-hoz volt címezve.
– Nem tehetem – felelt Emánuel –, mert amint felébresztem Iót, nyomban meghal.
– Ó, akkor csak hadd éljen a mama – mondták a gyermekek és unokák.
Tovább szenvedett tehát az egész ház a rettenetes rablólovagoktól, akiket a nagymama úton-útfélen összeszedett. Akik elnyújtózkodtak a díványokon, és kupából itták a bort. Hangosan szidalmazták Iót és a háznépet.
– Istenem, teremtőm – zokogott Ió becsületes férje, egy élemedett kereskedő –, mi lett az én drágalátos fehér asszonyomból, aki olyan tiszta volt, hogy a lehelete sem hagyott nyomot az ablakon!
A gyermekek szobájukba bújtak, mintha gonosz varázsló garázdálkodna a házban, aki seprűn lovagoltatja a mamát.
Esténként összefonták a kezüket, és letérdeltek ágyacskájuk előtt:
– Istenke, te oly hatalmas vagy, add vissza az édesanyánkat.
Az öreg szülők a temetőket látogatták, és a még bölcsebb öregektől kértek tanácsot. De azok sem tudnak mást felelni, hogy hagyni kell Iót a bajban, vészben, mert megmenteni úgysem lehet.
Végre egy vérteskatona került a házhoz, mintha egyenesen a gyermekmesékből lépett volna ki. Ölnyi termete volt, és karja nagyobb volt, mint a házmester. A bajusza, a hangja, kongó melle és korgó hasa (amely egész zenekar játékát produkálta), vasból való csizmája és farkasfoga félelmet gerjesztett. Ezzel nehéz lesz elbánni, mert mindjárt az első nap tegezni kezdte a gyermekeket, a fiúkat, lányokat és Adolphine-t, az ifjú szüzet, aki talán legtöbbet szenvedett anyja életmódjától.
– Majd én meggyógyítom az anyátokat – mondta a vértes, és elhelyezkedett a házban, mint egy almáriom.
A vértes, bizonyos Kantellári, ifjúkorában pap volt, és az egykori tonzúra alatt furfangos gondolatok laktak. Evett, ivott a vértes, mint egy kanonok. Hosszúszárúból pipázott, és a házigazda hímzett papucsait viselte. Tokát eresztett, és elkísérte a gyermekeket az iskolába, felügyelt a cselédekre, kardot rántott Adolphine udvarlójára, egy sárga nyakravalós színészre. Igen jó ember volt Kantellári. Mikor219 a szenvedélyes Ió néha hálából meg akarta csókolni, szelíden eltolta magától.
– Gyermekem, gondoljon másvilági üdvösségére.
Ió nagyot nézett. Kantellári pedig a pipaszár mellől tovább oktatta a testi tisztaságra és lelki malasztra.
– Küzdje le, asszonyom, a bűnös vágyakat, mert bizony isten nem eresztik be a mennyországba.
Ió naphosszat búsult tükre előtt. Olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy már semmi kedve nem volt az élet folytatásához. Búskomolyan töltötte napjait, és ha egyedül volt, keserves sírása felverte a házat. A gyermekeit elkergette maga mellől, a cselédeket felpofozta, jóságos férjét halálra szekírozta. Most még szomorúbb élet kezdődött a címeres házban. Lehorgasztott fővel járt-kelt itt mindenki, csak a vértes hízott, és hamarosan hasat eresztett. Olyan jóízűen beszélt a túlvilági boldogságról, mint egy plébános.
– Hóember!
Ezt gondolta magában Ió a vértesről, midőn tél volt, a havazás, mint egy színházi előadás folyt az ablak előtt, és Ió unokái az udvaron hóembert építettek. Mozdulatlan, fagyott, katonasapkás bálványt, amely közömbösen nézte a disznóölést és Ió kesergését.
Egy napon Iót az ablakról vágták le, ahová a függönyzsinórral felakasztotta magát. Napokig feküdt élet-halál között a szerencsétlen asszony, de sem gyermekeit, sem férjét, de cselédeit sem tűrte maga mellett. A vértes eljött néha, és a breviáriumból olvasott.
Emánuelért küldtek, hogy szabadítaná meg a házat a kínszenvedésektől. A reménytelen öreguracska szomorúan csóválta a fejét, és a házigazdának egy szót súgott a fülébe:
– A vértes? – kérdezte lángba borult arccal az előszobában a gazda.
Emánuel borúsan helyeselt:
– Valóban Kantellári úr volna az egyetlen, aki segíthetne a dolgon.
Ezután még néhány szomorú nap következett. A gyermekek és a cselédek esténként összebújtak a kályha előtt, mintha halott volna a háznál. Adolphine zárdába készült. Az élemedett házigazda nem örült élete munkájának.
Míg egy este – hófúvás volt, és vándorlegények fagytak meg az220 országutakon – boldog, hosszadalmas kacagás hallatszott Ió szobájából. A vértes megkönyörült a szerencsétlen asszonyon.
Ió szent életű, töpörödött édesanyja, aki a szomszédos szobában görnyedten üldögélt, mint egy családi legenda, kiegyenesedve, megifjodva, egy udvarmesternő szertartásosságával kitipegett a konyhába, és borlevest rendelt, mint ünnepnapokon.
– Szegény lányom – rebegte boldog könnyek között, mint amikor dédunokája született.
Csodálatos boldog derű áradt szét a házban.
A gyermekek felgyújtották a régi karácsonyfa gyertyáit. A szobalányok énekelni kezdtek a konyhában. A házmester a sárga földig leitta magát az „Obsitos”-nál. A ház élemedett ura hosszú idő után először vacsorázott együtt feleségével, és a boldog, meghitt családi életről álmodozott.
(1918)221
