A madárijesztő szeretője
A madárijesztő szeretője
– Csak a szamár erkölcstelen – mondta napjában többször Prépostvári, egy ragyás, megjelzett orrú gavallér, akinek az volt a foglalkozása, hogy fehér kamáslit viseljen faluhelyen, és egy félkezű katonának legyen a barátja.
Egyszer egy nő jött ki a szomszédos kisvárosból. A fátyol kétszeresen volt az arcára tekerve, annyi sem látszott belőle, mint a mohamedán asszonyokból, mégis tudta mindenki az országúton: Bimbó, az orgazda és útszéli csárdás, a régi feszület, amelyet egy rablók által agyonvert csendbiztos emlékére emeltek, a varjak, amelyek a jegenyéken hintáztak, és látszólag egykedvűen várták a falatot, az esett állatot, megbotlott embert, valamint a postakarriol mogorva kocsisa, aki senkiben sem bízott a vidéken, csak a töltött revolverében, hogy a postakocsira Ventusz Vénusz kéredzkedett fel, hogy meglátogassa a szeretőjét, a félkezű katonát.
Ekkor kellett volna Prépostvárit látni, hogy mindenki hitet tehessen a fehér kamáslis erkölcsei mellett! A félrebillent fejű bádog Krisztus az országúton, legfeljebb szívbajos, nagyra festett szemével nézett maga elé a ködben, nagyobb bűnösöket is látott már, nem nyújtotta ki a kezét, hogy megállítsa útjában Ventusz Vénuszt. Bimbó, aki talán a tatárjárás óta maradt a tájon, és már azokat is kifosztotta, elfordította szakállas, konok fejét, ennél a látogatásnál nem lehet neki semmi haszna. Csak néhány öreg varjú emelte fel bágyadt szemét a jegenyéken, amikor a vármegye legszebb asszonyát látta a szeretőjéhez menni. Ámde pesszimista gondolatok jutottak eszükbe. Az asszonyhúst a tiszai halaknak tartogatja a végzet. A szegény varjak akkor ettek utoljára emberhúst, amikor egy bolond vándormuzsikus fölkötötte magát a nyírfaerdőben, miután a fa alatt kényelmesen megvacsorázott, és egy üveg bort megivott.
Ventusz Vénusz tehát nyugodtan utazhatott volna a félkezű katonához,222 még a zordon postakocsis sem kérdezte útjának célját, amidőn hajnalban a vasúti állomáson felvette a hírlapokkal és zsákokkal együtt. A karriol órapontossággal robogott tova a hegyező fülű lovacskával, amelynek nem volt szabad megállani útközben, bármi történik. A mogorva kocsis szobormozdulatlansággal ült helyén. Ha ő egyszer nem érkezik meg pontosan kilenc órára a postaházhoz, akkor már hiába is várják; szétloccsantott fejjel fekszik valahol az árokban, és a zsidóasszonyszemű bankók a zsákokból elröpültek, mint a pelyva. Ventusz Vénusz egyetlen szót sem szólt útközben, és a postakocsis sem fárasztotta száját. Csak midőn már elhagyták az akácos fasort, amely oly szomorú volt ez őszi reggelen, hogy csodálkozhatott az ember, ha nem termett mindegyik gallyon akasztott vándorlegény az elmúlt ködös éjszakában, midőn mutatkozni kezdett a fák közé rejtezett szárazmalom deres nádfedele, ahol a komor, magányos őrlőgazda tavaszi időben becsalogatja a parasztlányokat, midőn először mennek mezítláb végig a gyalogúton, és ahol most karácsonyi verset tanulnak a fiúk, aztán megint a bánat jelentkezett, a gledícsiás, bozontos dűlőút, amely leginkább egy csavargó sáros kutya útjához hasonlított, amely itt mindenáron el akarja felejteni ifjúkorát és kalandjait, ekkor szólalt meg a postakocsis:
– Arra van az út…
Ventusz Vénusz ábrándjaiból felriadva, a kocsisra pillantott. Megállott a szívverése. Most látta meg először, hogy az öregembernek halálfeje volt. A szerencsétlen ember nyilván emiatt választotta az éjjeli kocsisságot; később tán bakter lesz a falujában.
Ventusz Vénusz leugrott a lassúdó kocsiról. A halálfejű ember ott felejtette a szemét a pirossal szegélyezett alsószoknyáján, a sárga cipőjén, bőrbekecséből kiáramló idomain, aztán megcsapkodta a hegyes fülű lovat, mintha rég megunta volna vele együtt a világi hiábavalóságokat.
Tudta ám az utat Ventusz Vénusz a félkezű katona tanyája felé. Járt már e bokros, szenvedő úton szebb időben is, hórihorgas lovon is meg hintón, amikor a félkezű katonának mind a két karja megvolt. Akkor a békák kuruttyoltak, tavasz eresztgetett fehér üzeneteket a földre, vagy holdvilág járt az égen oly állhatatos komolysággal, mintha örökké tartana az élet. Aztán letűnt a hold, a békák meghaltak, a tavasz elszökött színésznőnek Pestre, csak az őszi szél sóhajtozott, mint egy gallyszedő öregasszony, és a szerelem kiirthatatlanul223 megmaradt Ventusz Vénusz szívében, mint a vallás, amelyben keresztelték.
Az ismerős, sárga ház úgy szundikált e tájon, mint az agglegény háza, ahol majd minden megifjodik, felfordul a csend, kísérteties táncra kelnek nyugalmazott bútorok, az óramutatók visszafelé kezdenek forogni, megszokott, nagy pecsétek elmennek vándorolni a ruhákról, mint a rossz gyermekek, ügetni kezdenek a lomha papucsok, vén dohánysziták, légycsapók és a mocskos, zöld függönyök, az agglegény barátai, amint asszony költözik a házhoz. Ventusz Vénusz régen elhatározta, hogy egy nagyapáról maradt örökös kaftánnak, amelyben a félkezű katona életét töltötte, kitekeri a nyakát, amint szerét ejtheti.
A kapu előtt Prépostvári állt, és kidüllesztette a hasát, mint egy várnagy. A tenyerét a szeméhez emelte, mintha nem ismerné meg mindjárt Ventusz Vénuszt, aki a legszívesebben látott vendég volt itt valamikor.
– Az aranjuezi szép napoknak vége, királynő – mondta Prépostvári foghegyről.
Ventusz Vénusz arcát, amely olyan piros volt a hidegtől, mint az ecetfa virága, sötét pír lepte el.
– Félre az útból, az úrhoz jöttem – szólt felcsattanó hangon.
Prépostvári azonban rendületlenül a helyén maradt:
– Ismétlem, szépség királynője, itt nincs semmi keresnivalója. Itt más világ van, új világ van. Erkölcsök jöttek a házba, és hála istennek megvagyunk nyugtalanságot okozó nők nélkül. A félkezű katona különben sem fogad házában férjes nőket, mert az félreértésre adna alkalmat. Miután ő garzonember.
– Nem tudja, kivel beszél? – sziszegett Ventusz Vénusz, mintha égő, gyújtogató, kicsit kancsalító szemgolyójából jönne a hangja. Kiegyenesedett, és félő volt, hogy egyetlen pofonnal intézi el az ügyet.
Prépostvári udvariasan és hidegen beszélt:
– Új, nagy kutyáink vannak, amelyek mindenkit letépnek, aki az udvarba teszi a lábát. De még másféle elveink is vannak, amelyek elriasztják a háztól a régi, boldogtalan életet, amikor csodálatos módon életben maradtunk. Az erkölcs, a becsület fogdmegei őrzik a küszöböt. Itt többé senki sem fog alsószoknyában szaladgálni, turbékolni,224 mint fajtalan galamb, reggeltől estig dolgot adni öreg cselédnek és szelíd uraságnak.
Ventusz Vénusz azt hitte, elsüllyed szégyenletében, hogy ez a semmiházi, ez az ingyenélő így merészel az ő szentséges szerelméről beszélni, amelybe ő már a maga részéről úgy belenyugodott, mint abba, hogy a városban tisztességes, derék férje van. Ez a szerelem megvan, ország-világ tudja, nevezzék őt csapásnak, szerencsétlenségnek az emberek, mindegy. Ventusz Vénusz tudja, hogy ez a végzete, s ezért megbocsátotta.
– Vele akarok beszélni – rebegte megtört hangon. – Egy negyedóráig.
– Egy szempillantásig sem.
– Sikoltani fogok, hogy meghallja a hangomat.
Prépostvári legyintett.
– Mi nem félünk a botránytól, ami házunkon kívül történik. A fődolog, hogy odabenn csendesség és boldogság legyen. Nyugodtan mutassa az óra az időt, és senki se lopja el az álmot.
Az asszony megtört:
– Mondja, ugye, mást szeret ő?… Más nő foglalta el helyemet szívében és a házában.
– Az asszonyok innen seprűn lovagoltak el. Elmentek mind boszorkánynak Gutra, mert itt nem folytathatnák tovább a mesterségüket.
– Az asszonyok… De én más voltam. Én itt mindenki vagyok.
Prépostvári lehajtotta a fejét.
– Kár a szóért, Vénusz. Térjen vissza a férjéhez, hiszen csak a szamár erkölcstelen… A félkezű katonát ne keresse többé. Ő elment arról a helyről, ahol eddig megtalálható volt az asszonyok részére. Szerelem és a többi haszontalanság tűzre került. Neveljen gyermekeket.
– Meghalok – felelt az asszony, de mielőtt leroskadt volna, Prépostvári bezárta a kaput. Ventusz Vénusz körül oly csendesség lett, mint a koporsóban.
Talán sohasem tudná megmondani, hogyan került el a sárga ház mellől, amelyet évekig magáénak tekintett zömök kéményeivel, vén tetőzetével, vasrostélyos ablakaival és az ősök arcképeivel. A félkezű katona csupán egy árnyék volt itt a maga házában, Ventusz Vénusszal telt meg a ház, ha a városból kiszökött. A rézkilincsek225 neki engedelmeskedtek, a kályhákban fellobogott a tűz, mint a kutyák ugrálnak a hazatérő gazda lába körül, a félkezű katona léhűtő cimborája nem mutatkozott napközben a házban, bort fejtett a pincében. Az öreg székek azt mondták neki, midőn beléjük telepedett: tekintetes asszony. A cselédek kezet csókoltak, az erdei madár az ő nevét fütyülte, a kutyakölykek közül ő választotta ki, amelyek életben maradnak.
De hát most bosszús, mert elkergették, mint egy kasszírosleányt.
*
Holott ő mindenét odaadta a félkezű katonának.
A becsületét, a nyugalmát, a jövendőbeli gyermekeire tartogatott szeretetét, a férjétől megvont gyengédségét és az éjszakai álmát, amint ilyen esetben a nők összeadnak és kivonnak, midőn a sommázás ideje elkövetkezett. Igaz: boldog volt, hogy annyi mindent adhatott, és boldogságához tartozott az is, hogy szíve hű és tiszta maradt az évek során, amíg a félkezű katona abban egyedül lakott. Egyedül… néha mint egy kendővel letakart kalitkában a hallgatag és csak néha megszólaló fenyvesrigó, máskor mint egy terpeszkedő, gőgös, ázsiai bálvány, ilyenkor még potroha is volt a félkezű katonának, és megtiltotta Vénusznak, hogy bizonyos világos színű ruhákat viseljen, a nyakán kigombolja a derékot és a szoknyáját rövidre vágassa. Máskor meg mogorva volt a félkezű katona, mint kővitéz a templom falában, aki elunta az ácsorgást és kötelességteljesítést. Ilyenkor Ventusz Vénusz vidámsággal és énekszóval gyógyítgatta szerelmesét. Hangos volt, mint egy markotányosné, vagy merengő dalú, mint egy szeretőjét hívogató dáma.
Most már sohasem kell többé visszacsalogatni a félkezű katonát más nőktől, szőke kis rókáktól, akik megharapdálták a katona szívét, mint a mézeskalácsot; nyurga barnáktól, akik átugrottak a katonán, mint a tornateremben a bakon; köpcös kis feketéktől, akik domború keblükből halk érzelmességgel emlékverset mondtak; most már jöhetnek a táncos lábúak, a riszáló derekúak, a gőgicsélők, a duruzsolók, a pendelyillatúak, a nyelvüket öltögetők, az álszenteskedő ravaszdiak és a komoly bujálkodók. Valamikor mind pótolni tudta Ventusz Vénusz. De most már ki van adva az útja, jöjjön tehát a bosszú.
A férfiak között nincs barátság – gondolta Ventusz Vénusz, és226 visszafordult a bánatos útról, hogy legelőször a félkezű katona barátját, Prépostvárit hódítja meg.
– Édes bosszúm – lihegte messziről, amíg a reménytelen, bozontos dűlőúton, amely idáig úgy betakarta, mint a szomorúság, mindenféle mellékösvényeket vett észre. Hisz ez az út nem egy fedett híd, amelyen át egyenes út vezet a halálhoz és a sírkereszthez. Innen jobbra is el lehet szökni annak, aki nyitva tartja a szemét.
– Édes bosszúm – ismételte Ventusz Vénusz, mert már megpillantotta Prépostvári urat kamáslijában és macskabajuszával. Előre mosolygott, mint fog csodálkozni a jó úr, amidőn felajánlja neki szerelmét.
Ámde éppen rosszkor érkezett, mert Prépostvári egy mezítelen lábszárú, párductestű, késszemű, nyírfa derekú vándor cigányleányt udvarolt az útszélen, királyságot és malacot ígért; ha a leány tartja magát, szívesen beleegyezik a lángoló úr az esküvőbe. A leány foga úgy csattant, mint a revolverszerkezet. Kusza, fekete haja vadvirágos volt, mint Puskin versében, amelyet Vénusz a félkezű katonának felolvasott téli délután.
Vénusz megfordult. A puszták gyermekével talán méltatlannak vélte a harcot? Nem, a leány fiatalabb volt, mint ő.
Ökölbe szorított kézzel most a mezei csőszre gondolt, egy tüdőbeteg arcú, méla férfiúra, aki azelőtt mindig oly megadással leste őt az árokból, hogy nyilván szívesen ülne szép szaváért a tömlöcben is. Vajon hol van ilyenkor a csősz? Merre lógatja rozsdás flintáját, bús füttyös kedvét, apró gombbal kivarrott mellényét és rozsdaszínű szűrét, amely alól meg lehet lesni az őszt, amikor révülten, özvegy kedvvel befordul a szélmalom mellett a mezőkre? Olykor egy remegő kezű vándormuzsikus alakjában jön, és azt a nótát próbálgatja az emberektől távol, amelyet már félig-meddig elfelejtett. Máskor lóháton jött az ősz, mint egy nyugalomba vonult cirkuszigazgató, aki többé nem leli örömét a lovaglásban, mert pénzt nem keres vele.
Ilyenkor a félkezű katona kétkerekű kocsija olyan gyorsan futott át a tájon, hogy Ventusz Vénusz az ülésben elfelejtett arra gondolni, hogy egykor olyan színű lesz az arca, mint a vadszőlő levele, piros.
Csak a szerelmes csősz állott a dombon, s mindig abbahagyta a Nyírség unalmával és a rozsdaszínű fák életuntságával vetekedő ásítozást, amidőn Ventusz Vénuszt megpillantotta a kis kocsin. Állt a csősz, és még akkor is bizonyosan helyén maradt, midőn a köd és távolság227 elfedi előle a nagyszerű asszonyt. Vajon mit gondolhatott magában, midőn feljött az esti csillag, amely csaknem úgy fénylett, mint Ventúsz Vénusz szeme?
Vénusz tehát a csőszt kereste, Priapust, akit a régi rómaiak vörösre és nagyra festettek az utak mentén, amiről azonban Ventusz Vénusznak nem volt tudomása, mert csak két polgárit végzett Nyíregyházán.
Futott a pókfonál után; megszólongatta azokat a merev leveleket, amelyek a fatetőkön megmaradtak, hogy mint szélkatonák forogjanak körbe a szemhatáron; tanácsot kért egy régi lábnyomtól a patakpart fövényében; és a zizegő bokroktól tudakozódott, hogy merre van a szerelmes csősz, mert bosszút akar állni a félkezű katonán.
Ámde akkor a csősz éppen azzal volt elfoglalva, hogy kutyát keféljen egy dombhajlásban, ahol a magányos emberek meghúzódni szoktak a szél elől; nem ért rá Ventusz Vénusz baján segíteni, mert művében kellett gyönyörködni.
– Szerencsétlen nő vagyok – mondta komoly kétségbeeséssel Ventusz Vénusz. – Játéka vagyok a balsorsnak. Nem marad más hátra bosszúm megédesítésére, mint a halálfejű postakocsis.
Ventusz Vénusz éppen olyan asszony volt, mint a legtöbb. Amíg a félkezű katona szerelme boldogította, oly boldog és tiszta volt, mint egy mártír. Szenvedett a tisztességtől, mert jólesett neki a fájdalom, mint Krisztus menyasszonyainak a templom hideg köve. Annyira asszony volt, hogy bizonyosan érezte, hogy olyan boldogsághoz nincs jussa, amelyért nem kínlódott. A szerelem, amely ingyen jön és virul, nem lehet tartós. Ezért mindenféle töviskoronákat talált ki, amelyekkel az üdvre érdemessé tegye magát. Így például: még gondolatban sem vétkezett szerelme egyedülvalósága ellen, pedig a nők gondolatai oly csapongók, mint a füstifecskék. De Ventusz Vénusz nem csapongott, mert gyertyát égetett a szívében, amelynek lángját két tenyerével, testével védelmezte a szél ellen. A kezét is félve adta férfiak kezébe, hátha ezzel kevesebb marad a katonának. Takarékosan bánt a szóval, a sétálgatással, még az étkezéssel is, hogy minden a félkezűnek maradjon… Mikor még szent volt, vértanúszerelmes volt.
Most azonban lássuk azt a halálfejű kocsist, aki idáig hozta.228
Jó napja lesz ma a halálfejnek, szép asszony lesz a babája – gondolta magában Ventusz Vénusz, mint a népdalban.
Elkeseredetten dúdolgatva nézte a keresztutat, ahol a karriolnak el kell robognia, mint a nagyvilági életnek, amely mozdonyok füstjének szagát, hírlapok betűit, távoli világrészek hírét és a rejtelmesen lezárt leveleket hordja a kis falvakba. Ilyenformán a halálfejű embertől függ ezen a tájon a boldogság és a bánat. Régi szeretőknek, eltűnt férjeknek, elveszett asszonyoknak a hangja zeng a postakürtjében, amelyet néha megszólaltat, mintha hirtelen elmúlt, messzi kedvesek arcát fújná a horizontra. Öregemberek, akik már évek óta nem kaptak levelet, megdörzsölik a szemüket, hogy meglássák az esetleges levél betűit; vénasszonyok bólogatnak, és ifjúkori titkaikra gondolnak, amelyek velük most már a sírba szállnak. A halálfejű, vén legény megfújta a keresztútnál a kürtöt, tán hogy megszépítse arcát a réz hangjával.
– Szállj le, szállj le, vén robotos! – szólalt meg Ventusz Vénusz, és két lábát széjjelfeszítette, a derekára szorította a kezét, és meghimbálta magát, mint egy táncosnő.
A halálfej részvéttel fordult felé, mintha megenyhültek volna a dúlt vonások, keserves barázdák, sárga csontok… Amilyen szomorú lehet a halál, amikor kisgyermeket kell elvinnie a másvilágra.
– Nem szabad nekem megállni, nem szabad nekem helyemet elhagyni, mert postás vagyok – felelt az öreg legény.
A következő percben már csontpatáit mutogatta a halálfejű lova a szomorú utasnak. De le nem szállott érte, se fel nem vette magához az elkeseredett asszonyt.
– Ó, be szerencsétlen vagyok – mondta igaz meggyőződéssel Ventusz Vénusz. – Kárba veszett a bosszúm, tönkrement az életem. Hogyan tudjak én most már tovább élni e gyógyulatlan, sajgó sebbel?
Ekkor már alkonyodott a Nyírségen, mint a haldokló szeme előtt összefolynak a tárgyak körvonalai. Kísértetek ülnek az ágy szélére, a jóságos mosoly eltorzul a tovább élők arcán, a szív csaknem kiugrik bőréből örömében, hogy a munkálkodás vége közeleg.
Az este nagy koporsóját tologatták láthatatlan kezek a tájra.
És most megpillantotta Ventusz Vénusz azt, aki nem utasítja vissza szerelmét.
Egy madárijesztő állott a homályos mezőn, egy elfelejtett lakodalmas229 vendég. Kemény, sárga kalapja félre volt csapva fején, mint egy részegén. Szárnyas kabátja már a cigányoknak sem kellett. És a piros rongy a nyakán azt sejtette, hogy valamikor jómódban, boldog családi körben élt a madárijesztő. Tán dandy volt Pesten, és asszonyok parfümjét szürcsölte finomkodva. „Ez a rezeda a legjobb!” – mondta, és megmozdította orrcimpáit, midőn a paradicsommadarak közül egyet kiválasztott. Vagy talán lelketlen, nőbolondító fickó volt, mielőtt elzüllött volna, négy-öt szeretőt tartott, pénzükön henyélt, hasat eresztett, és hűséget követelt? Rendes családapák nem lesznek madárijesztők, azokat felfalják gyermekeik, és ruhájukat az ócskásnak eladják. Bárki volt – szeretőnek való volt. Már csak azért is, mert fizetségül, miután hűségesen vigyázott a borsóföldre, a borsóvirágokra, amelyekből szűz leányok teremnek, fizetségül egyszer belelőtt serétes puskájával a félkezű, neki se legyen két karja.
Ott állt a béna madárijesztő, és korántsem ellenkezett, midőn Ventusz Vénusz kihúzta a földből, hogy emlékül magával vigye a félkezű katona földjeiről. Talán már meg is unta az eddigi tisztességes életet, a becsületet. Ismét asszony szeretője lesz. Mendegélnek majd egy fehér sarok után viaszgyertyaszagú búcsúkra, csodatevő Máriákhoz és esti tópartokra, ahol romlatlan fiatalemberek fuvoláznak. Megy, mendegél, amerre egy mérges asszony viszi, akinek állán és nyakán idővel kis ráncok támadnak a visszafojtott könnyektől, elnyelt szavaktól, el nem mondott szerelmi vallomásoktól.
– Gyere! – mondta Ventusz Vénusz. – Ezentúl te leszel a szeretőm. Két madárijesztő majd csak eléldegél egymás mellett.
(1918)230
