Szilveszter fiam
Szilveszter fiam
– Hogy végre Istennek tetsző dolgot is mi véljek – kezdte útitársam –, elhatároztam, hogy H.-ba utazom, és felkeresem Ágota kisasszony gyermekét, egy kacsafarkhajú, mély hangú kamaszt, akihez mindössze annyi közöm volt, hogy Ágota kisasszony öngyilkossága előtt bevallotta, hogy én vagyok a gyermek apja. Régi dolgok ezek! Ne gyötörjük vele a lelkiismeretünket. Mindenkinek előre megszabja a végzet életkorát. Az öngyilkossági hajlam éppen olyan közönséges betegség, mint a himlő. Némelyik belehal. Magam is sokszor gondoltam éjszaka, hogy no, most az ablakfüggöny zsinórját hamar a nyakamra zsinegelem… és mégis itt vagyok. Tehát H.-ba érkeztem.
Estve jöttem a városba. A kalendáriom szerint újholdnak kellett volna lenni, egyébként sem vettem észre valamely ellenséges babonát, amely megzavarhatta volna utazásomat, nőnemű nap volt és páros számú. Ködös, havas idő volt, mint az olyan estéken, mikor a házak kapuit korán bezárják, és a családapák csendesen szívják pipájukat az aluszékony tűz mellett. A gyertyát korán eloltják, hogy a kocsmából kiballagó zsoldos katonának ne jusson eszébe megállni az ablak alatt, és a ház fehér lábú asszonyát mindenféle szavakkal gyalázni. A tejillatú asszonyok a dunna alá bújnak, és a kamasz hiába lesi a nyári éjjelt, midőn a nők lerúgják álmukban a takaróikat. Az „Arany Csillag”-ban, ahol kvártélyt vettem, úgy sírt a tél, mint egy nagybőgős, akit befalaztak, mert tanúja volt valaminek. A gyertyaláng akasztófákat és bús hidakat rajzolt a fehérre meszelt falra. Komolyan kezdtem félni, hogy itt végre nyakon csíp az üldözőm, a félrecsapott kalapú Halál, aki elől annyiszor elszöktem a városból, betegen és szerelmesen, a szélmalom tájékán leányka várt alkonyatkor, mint egy mályvaillatú ígéret, a pajtások a hűvös pincében, mécsvilág mellett szűrték az orrosba a hideg bort, hogy majd együtt211 elfogyasszuk: mégis elszöktem, mert a kártya és egyebek Halált mutattak. Most bizonyosan odaát imbolyog a túlsó oldalon, derékban rövidre szabott frakkban, mint egy vándorcirkusz istállómestere, részegnek tetteti magát, de a kalap karimája alól fél szemmel lesi az ablakom. Ilyenek szoktak lenni néha az éjszakáim.
Fogvacogva olvastam húszezerig, és reggel a ködön át benézett a nap az ablakon, mint egy ajándékos, piros öregember, aki rókatorkos bundájában most érkezett meg egy messzi utazásból.
Andalogva néztem széjjel a városban.
Az éjszakai híd zöld volt. Az egyemeletes házak csontvázairól színes női szoknyák libegtek, mintha a bánatot szellőztetnék az ablakból. A hosszú lábú atyafi piros színházcédulákat ragasztott a falakra, mintha előre hangzana Szép Heléna muzsikája. Nagyot lélegzettem, és szerettem volna a kalapomat a levegőbe dobni.
A városkában piros volt a bor, s a nők szeme oly sötét, mint a szalmakazal belseje, amelyből lámpavilág mellett húzogatják az esett leányzót. A lábak mesemondóan kopogtak a bástyasétányon. És midőn megtaláltam Szilvesztert, a vörös kamaszt, éppen egy hölgyikének mutatta be hódolatát, akivel gyorsan megismerkedtem.
Szilvesztert a postahivatalba küldtem esetleges sürgönyeimért. A kis hölggyel a bástyasétányon maradtam, ahonnan olyan messziségbe lehetett látni a tájon, mint a nagyságos élet. Országutakat, amelyek a végtelenségbe nyúltak, és szekereket, amelyek megelégedett sorssal mendegéltek egyforma pályájukon; vándorlókat, utasokat, akik mindig jókedvűek, mert ismerik az élet titkát; hosszú léptű, rőt csavargókat, akik bort és csókot lopnak a városokban, és senki sem tudja, hol laknak, hol hálnak, hol pihennek. Zirzillának hívták őnagyságát.
Mintha még eddig sohasem láttam volna hasonló fekete hajat, összenőtt szemöldököt, kéklő tavaszt az ajkon és szenvedélyes pihegést a keblecskében. Biztosítottam, hogy megszöktetem a városkából, messzire elviszem, dalok, prémek és virágok hazájába. Ő megaranyozza hervatag életemet, és én kincseimet kis lába elé szórom. Pihegett szavaimtól, hosszú pillái megremegtek, midőn ígértem, hogy színésznőnek nevelem, a keze ernyedten feküdt a kezemben. És mindig vígabban mondogattam a sokszor elmondott szavakat, hogy végül magam is elhittem. A táj oly tiszta volt körös-körül, mint egy álom. Őszintén szálltak a varjak a háztetők felett. Valószerűen212 nyikorgott a püspöki kút, innen nem messzire. Becsületesen füstöltek a kémények, és a délelőtti harangozónak tiszta, fehér inge volt, mint egy szókimondó öregembernek.
Zirzilla egy vidéki postamesternek volt a lánya, és iskolái elvégzéséért lakott a városban. El is felejtettem megkérdezni, hogy milyen érzelmekkel viselkedik Szilveszter fiamhoz. A fiatal fa gyorsan beforrja a sebet, gondoltam magamban, és nem sokat törődtem Szilveszterrel, akinek különben is hízelgett, hogy hölgyét, ideálját, elérhetetlen szerelmét nyomban kitüntettem, karomra fűztem, és megkérdeztem tőle, hogy kik vannak a templom küszöbe alatt eltemetve. A cukrásznál üldögéltünk, és a gyermekek temérdek süteményt megettek. Egy szőke lány a kassza mellett oly elmerengve állott, mint a várva várt levél. A téren bőségesen havazott, és az emberek mint karácsonyfáról való mézesbábok mendegéltek tova. A szívem duruzsolva vert, mint egy boldog kályha. Gondoltam, örökké így volna jó ülni, a tiszteletteljes Szilveszter és Zirzilla társaságában, aki félénken viszonozta kézszorításomat, elpirult, midőn hajának jó szagát említettem, és hibátlan fogsora szerénykedve nevetett, midőn nyakszirtjét simogattam. Mégis derék emberek a tanítók, akik az öregek tiszteletére nevelik a gyermekeket.
Délben piros bort ittam, és gyönyörködtem a bor színében, mint egy pincemester vagy egy boldog szerelmes. A megbámult képek, az ódon bútorok, a szarvasagancs nyelű evőeszközök, a törzsvendégek kiszívott pipái a vendégszobában, az elhalkult és csupán bortól felderülő vénséges kedv a polcokra állított pohos ivóedényekből, a télszagú ajtónyílás, a vén kandúr módjára ődöngő fogadós, a kimustrált, behavazott omnibusz az udvar sarkában: mind azt mondták, hogy az öreg szívben fellobogó rőzseláng Istennek tetsző és célirányos dolog. A várfalon az összekulcsolt lábú, epedő zárdahölgyek hatalmas, öreg lovagokat várnak a Szentföldről. De egyébként sem volt sohasem szokásom lelkiismereti ügyet csinálni csapongó érzelmeimből.
Fiam, Szilveszter és Zirzilla délután felkerestek az „Arany Csillag”-ban, mert szánkózást terveztünk. A fehér falakról most eltűnt a halálos éji árnyék. Valóban, mosolyognom kellett, hogy itt éjszaka meghalni akartam. A régi, politúros bútorok, a papsipka alakú bolthajtás, a mérges kis csizmahúzó barátságosan mosolyogtak, amikor Zirzilla a szobába lépett, fenyőerdők hercegnőjének illatát, falusi213 kisasszonyok dolgos kis tenyerének rugalmasságát, az ifjúság almapirosságát hozván magával. Szilveszter szerény mosollyal futott el a szánért, mint egy apród. Zirzilla csodálkozott az „Arany Csillag” szobájában, amelyet a megígért új élet első állomásának vélt.
Ekkor még egyszer szemügyre vettem Zirzillát, kértem, foglalna helyet, beszéljen testvérkéiről, anyjáról, szülőházáról. Oly szelíden zengett a hangom, mint egy színészé, míg rosszban törtem a fejem, mint egy gorilla.
– Van egy testvérkém, Bumbinak hívják. Ez a fiú mindig a nyakamban ül, mint egy huszár. Sarkantyúz, és a hajamat tépi. De nem tud elaludni, amíg a kezem a kezébe nem veszi. Vad és makrancos, de az én jóságomon nem tud kifogni.
– Bumbito – mondtam.
Zirzillának csaknem könnybe lábadt a szeme.
– Bumbi tavaly beleesett a patakba, ott, ahol leggyorsabb az ár. Mire a csákányos emberek elérték, megfulladt, elkékült. A postaszán eljött értem, hogy hazavigyen Bumbi temetésére. De én egész úton nem tudtam elhinni, hogy Bumbi valóban meghalt. Ha útban volna a rossz fiú a másvilágra, az én jóságom onnan is visszacsalogatja őt. Így is történt. Bumbi a koporsóban feküdt, mint egy princ. Igen megelégedettnek látszott, hogy az egész ház vele foglalkozik, mindenki a nevét mondja, és siratja. Megállj csak, te önfejű lurkó, majd én kifogok rajtad. A makacs Bumbi képes lett volna magát eltemettetni, mert az önfejűségénél a hiúsága nagyobb. Leültem Bumbi mellé, és elkezdtem dörzsölgetni. Előbb szelíden, mint amikor altattam. A szemecskéjét, a fülét, a száját. Jön a homokember. Aludj, Bumbi, aludj. Bumbi úgy feküdt a koporsóban, mint egy kismalac. De aztán erősebben tapogattam Bumbi homlokát, a talpát, a kezét, a derekát. Megcsiklandoztam, hogy nevessen. Ütögettem, ahol kövér. Az ujjam a szájába dugtam, hogy harapjon. De Bumbi makacsul tartotta magát a másvilágon. Ekkor sírva fakadtam, dühös lettem, felkaptam Bumbit a koporsóból, és megráztam, mint Krisztus a vargát. Te betyár, te gonosz, hát meddig fogod szomorítani a te jó nénédet? Ráztam, ahogyan a két karom bírta. Amíg Bumbi aztán nagy álmosan felnyitotta a másvilágról visszatért két, nagy szemét, kénytelen-kelletlen visszaadta a vizet, és akár akart, akár nem: tovább kellett élnie…
Elgondolkozva hallgattam a gyermek elbeszélését. Zümmögő214 hangja úgy hangzott, mint a dajkamese. Fosztókák, kemencealjak, alkonyati vidéki szobák mesemondása. Az ablakon kék délután nézett be, mint egy jóságos tündér, aki nemrégen érkezett szánkón a városba.
A kék délután mondta, vagy Zirzilla? Néha már megszólalt a kezem vagy a lábam, mikor egyedül szomorú voltam. De most tán a szívem beszélt:
– Ugye, szeretnél boldog öregember lenni? A tűz előtt üldögélni, és csendesen várni a halált, mint egy jó szomszédot? Szeretnél valamire visszagondolni a sír magányában, az örök, nagy éjszakában, amitől nem ül ki a szégyen az arcodra? Szeretnél formásan, lelkifurdalás nélkül ellátogatni régi templomokba, és nem félni attól, hogy egy mogorva szentkép meghúzza a füledet? Szeretnél visszagondolni e városkára, ahol megnyugvásod volt egy téli napon át, mint egy hegedűnek, amelyen mindig szilaj nótákat játszanak a boszorkányok bálján, de egy napra csend volt itt, a hegedű magának gondolkozhatott. Szeretnél még máskor is Bumbi nyakasságára visszagondolni? Zirzilla jóságára, fénylő, fekete szemére, madárhangú délutánjára? Egy szép, téli mesére, amely elandalít vénségedre, mint az egyszeri embert a zenélőóra? Szeretnél még tovább élni, hogy éjszakánként a rémek között ne lássad e gyermek bús fejét?
Felsóhajtottam, és hangosan így szóltam:
– Sokáig érkezik Szilveszter fiam a szánnal.
Zirzilla jóságosan felelt:
– Pedig bizonyosan úgy siet szegény, hogy a sapkája homlokáról a hóba esik.
Hópelyhek szálltak, mint elvonuló madárcsapatnak a tollai. Hideg bú és meleg csend bizsergett felváltva a tagjaimban. Nem merészeltem többé a lánykára nézni, mert az volt a véleményem, hogy szememmel megbántom őt. Gonosz, sokat látott, kandi, kiégett szememmel. Csak már jönne Szilveszter a szánnal!
Útitársam elhallgatott. Merengve nézett, mint egy szívbeteg költő, mint aki valahol szerelmes lett, de már maga sem tudja, hol, merre, a nagyvilágban.
(1918)215
