Az útitárs halk hangja
Az útitárs halk hangja
– Segítség! – hallatszott halkan, mint az álmodó madár pityergése, egy női hang a francia kertből, amely két régi ház között feküdt egy felvidéki városban.
Megállottam, és szemügyre vettem a helyzetet – kezdte útitársam elbeszélését egy csillagos, nyári éjjelen a révészház eresze alatt, midőn a kompra vártunk, és hársfaszagú gyékényeken heverésztünk. Egész éjjel beszélgettünk, néha utánanéztünk egy lehulló csillagnak, máskor a rengő éjszaka hangjaira figyeltünk: valaki ment a Vág túlsó partján a sötétségben, lehetett a halál, lehetett a vőlegény.
– Hogy ne szaporítsam a szót: idegen voltam a városkában és a kocsmán – amely a zugligeti „Fácán”-hoz hasonlított –, és az apácahűvös templomon kívül sehol nem voltam ismerős. A Vöröscímer udvarban ecetszagú kertecskében nézegettem az ámbitus kis, négyszögletes fehér ablakait, az oszlopok sárga vakolatát és a táncterem zsákba kötött csillárját. Az Asszonyok fájdalmáról elnevezett városi templomban meghallgattam a vasárnapi zenés misét – csodálatosan búgott egy alt hang, amely csak kövérkés, szőke, kék mosószoknyás, kívánatos asszony birtokában lehetett a magos karzaton, ahonnan csak a karnagy kocsmajáró, deres fejét vehettem szemügyre: körültekingettem az imádkozó nők között, akiknek arcáról ekkor korántsem lehetett leolvasni ama szenvedélyes órákat és titkos perceket, amelyeket a hölgyvilágban volt szerencsém megismerhetni a legtiszteletreméltóbb arcokról; de legfőképpen arra vigyáztam, hogy valamelyik szentkép közelségébe ne jussak, a megbámult kép az órámák közül habozás nélkül kinyílna, hogy üstökön ragadjon, vagy felhívja a tisztelt gyülekezet figyelmét patámra. Ismétlem, még teljesen idegen voltam a városkában, és kétszer is meggondoltam a dolgot, amíg a segítséget hívó hangra reagáltam.
A kertet magos vaskerítés zárta el, amilyen vasrudak Pesten a231 mágnásnegyedben láthatók. Emlékezetem szerint a hárs cukrászdaíze és a szarkaláb kékje iramlott felém először a kertből. A poros orgonafák, szatirikus akácok sűrűn lepték el a kerítés mentét. De a leveleken át, lenn a mélyben francia kert maradványa látszott. Kör alakú sétány, holttá válott zöld szökőkút, és csontvázként fehérlő kőpad. A hely arra látszott teremtve, hogy sokszor csalódott, szinte megvénült szerelmesek itt újra feltalálják egymást, nagyvilágból való képes újságokat forgassanak, és szenvedélyes regényeket olvasgassanak. Valamelyik épületszárnyon bizonyosan ketyeg egy nagy fejű óra, amely bumfordi arcával futván mutatja a delet és a halált. Minden ember orvos egy kicsit. Az volt az első gondolatom, hogy ebben a kertben, a városka mellékutcájában egy tébolyodott nő lakik, aki az idegeneket szeretné nyakon harapni, miután a helybeliek már ismerik rossz szokását. Mindig szívesen forgolódtam eszeveszett nők körül – most is menekülőben voltam itt néhány elbolondított nő elől, akik az életemre pályáztak, miután kifogyott szótáram, kihagyogatott a szívem, és megecetesedett a kedvem – egykori sikereimet ritkán köszönhettem a normális nők véletlenjeinek, hanem inkább a felhevült, beteges, túl érzékeny, agyonhazudott hölgyek erőszakos fellépésének. Kedveltem őket, akik párkák módjára tartották az ollót életem fonala felett, holott már fél lábbal leereszkedtem az ablakból. Papagájgondolataik, aranyrámás tükrű szemlélődéseik, csalékony, madárkedvű megfigyeléseik és lepkekedvű életfelfogásaik sokszor elmulattattak, mint a hídon ácsorgó embert a víz folyása.
– Segítség – ismétlődött odabentről a madárhang. Botommal megkopogtattam a vasrácsot, és nyájasan szóltam:
– Itt vagyok.
Sokáig nem válaszolt más, mint a kert ingó, fénylő, setétlő lombja. A szökőkút megdermedve állott helyén, mint a múltakból itt maradt álomkép, de az álmodó már messze járt. A körben futó út elhagyott volt a kert mélyében, mint az agglegény, aki elszokott attól, hogy lengő szoknyás nők látogassák. Magános kertek madara a kuvik, bujdosó gonosztevő módjára léptetett el a falombok között.
Ismételten kopogtam, mire valahol, a kuvik útján felrebbent egy nőalak, és elmenekült a kert beláthatatlanságába, ahol egy roskadozó pavilon oly elbújtatva látszott indák, fatörzsek, mohos falak alá, mintha ott holdas éjszakán, rövid küzdelem után megfojtottak volna232 valakit. Eltűnt a jelenés, mint a tanyasi Szűz Mária az öregfa törzsében, mint a pásztortűz pirosa az útkanyarodónál. Lehetséges, hogy azért jutott hirtelen eszembe a lőcsei fehérasszony, mert közel fekszik ide a város, ahol a csábos menyecske a kertek alatt századok óta mosolyog a bezárt ajtóról. Egy fehér szoknya – mint egy emlék valamely bús utazásból – és egy barna, görögös női konty – amelyhez azután a holdsugár módjára bogarászó hím képzelem egész élettörténetét fűzheti az egyéb testrészeknek: ennyi maradt meg a kalandból. Kopogásomra többé választ nem kaptam. Elgondolkozva nézegettem az utcaköveket, amíg a Vöröscímer udvarba ballagtam, amelynek kertjében szórakozottan szemléltem vérszínű bor mellől a sarokban álló, kivénült omnibuszokat és társaskocsikat, amíg lassanként befogták a szürke, jól táplált lovakat a hámba, a rozettás kalapjaikra büszke kocsisok elfoglalták helyüket a bakon, megcsördítették az ostort, és régen látott utazók jöttek, menyasszonyruhában a templom felől vagy szalonkabátban és fehér alsónadrágban a városi sírkert felől, kutyák csontvázai ugrándoztak a lovak orra előtt, rekedten szólalt meg a postakürt. Aludni mentem!
Aztán elutaztam a városból, és sohasem tudtam meg, hogy ki volt a nő, aki segítséget kért tőlem egy nyári napon.
(1918)233
