„Szerecsenfő”
„Szerecsenfő”
Ez egy kocsma volt a városon kívül. Utasok szállottak meg benne, akik ismeretlenek akartak maradni a városban, ahonnan többnyire elvittek valamit, gyöngyöt vagy leánycsókot. Piros, öregember arculatú őszi reggeleken a „Szerecsenfő” borzongós kertjében váltottak golyót az ifjak, akik egymásnak útjában voltak. A kuglizóban s a lugason nyáron ismét több lyukat találtak az ingujjas polgárok. S eszükbe sem jutott, hogy a kis golyó nemegyszer az ő fehér lábú feleségükért vagy dugdosott leányukért szökött ki a csőből. A firhangos, tükrös táncteremben a bajvívók dulakodtak, a beretvahegyű kardok a csípős vért közömbösen ontották a deszkapadlóra, amelyen nemrégen nők képzeletvilágbeli cipője lengett a tánczene ütemeire. Regényes hely volt. Ürmös bort mértek itt, amely a buzogó vérre emlékeztet. A bőrkötényes csaposok és háziszolgák csodálkozás nélkül ragadták meg a kétkerekű kocsit, ha az urak közül valakit vérezve a városba kellett szállítani. Lefátyolozott nők, imádkozó kezű szüzek állongtak a kocsiszín mögött, amíg a pisztolyok éleset dörrentek a reggeli csendben. Szép volt. Az életnek annyi értéke sem volt, mint egy lyukas susztertallérnak.
Ez idő tájt egy árnyék garázdálkodott a városban.
Senki sem ismerte, de mindenki tudta, hogy van. Hazatérő polgárokat szokott megpofozni, melankolikus diákok mellé telepedett a kocsmapadra, és az öngyilkosságról sugdosott fülükbe. Hogy a nőkkel mit művelt, azt nem lehet teljes bizonyossággal tudni, mert a nők titoktartók némely dolgokban. Annyi sápadt arcot, fekete karikás szemet, nyugtalan nyakszirtet és ijedős női fülecskét azelőtt nemigen lehetett látni a városban. S a nők nem is sokáig tudták eltitkolni, hogy szerelmi viszonyt folytatnak egy ismeretlennel, aki álmukban lepi meg őket, és hajnal előtt távozik. Néha csak egy ajtó csikordul valahol messzire, amerre az ismeretlen lovag eltávozott.234 Lesütött szemű leányok jártak gyónni, a bástyasétányról végleg elhangzottak a víg alkonyati dalok. A megszedett gyümölcskerteket rejtőzködő köd borította, és a sövények mögött búsat sóhajtott a száraz kukoricaszár, mintha valaki arra lopózott volna. A kamarák szelelőlyukain belesett egy izzó férfiszem, amikor az asszonyok télire eltett körtvéik és almáik között gyümölcsillatúakká váltak. A padlás száradó diói között végigfutott valaki, és a szénáscsűrben úgy húzódott az asszonyok szoknyái mögött, mint egy meleg lehelet.
Először az öregebb férfiak tudták meg a dolgot, akik előtt a nők nem szégyellnek bizonyos ügyeket szóvátenni. Vénasszonyok mesélgették el búbos, kockás ágyaikban, amelyekből orruk már hiába lógott ki; titoktartó kályhatűznél tördelték férfitámogatástól elszokott, görcsös kezüket, és nem mondták ugyan, de bizonyosan csodálkoztak, hogy az árnyék sohasem téveszti el az utat a nyoszolyák között.
A polgárőröket, akik kezdetben ablakok alatt leskelődtek az éjjeli utas után, tévedésből maguk a megfigyelt asszonyok öntötték le vízzel az emeletről. A zsebkendőkön és ingeken olyan csomókat találtak a férjek, mintha a nők álmaikban fogadalmat tettek volna valakinek. Az apák szigorú s kutató szemébe zavarodottan néztek ágyukból a boglyas, arcszínt változtató hajadonok. A hold, amely egyébként pontosan szokott járni a városka háztetői felett, el-elbujdosott a ködben, a nők hiába keresték az égboltozaton.
Az ifjak úgy vagdalták egymást a „Szerecsenfő”-nél, mint a répát, mert mindenki gyanús volt a városban. Az ismeretlen lovag tettei miatt ártatlanok vére hullott. Halkan, nevetve csörgette a szél a száraz faleveleket az esőcsatornában. Kocsmajáró vének esti időben addig fojtogatták egymást a zegzugos sikátorokban, amíg a függőlámpás alá értek, és meghökkenve néztek össze a pókhálós, reménytelen arcok. Bábák s kártyavetőnők sugdostak a félhomályos délutánban. Az est leereszkedett, mint az átok, megremegett a mécses a szentkép alatt.
Míg egy éjjelen egy különös körülmények között meghalt leány elfogta s kiszolgáltatta a rejtélyes lovagot. A leánynak, bizonyos Friderikának jegyese harcolt a hadjáratban, akit úgy várt vissza, mint az oltárterítő az aranyhímzést. A gyertyák és a megszentelt barkák, kellő időben elmondott imádságok és tölgyfa ajtók sokáig megőrizték235 a szüzet a messze földön küzdő katona számára, míg egy éjszaka zörgettek Friderika ablakán, és odakívül a vőlegény hangját hallotta.
– Oltsd el a világosságot, mert csúf seb ékteleníti arcomat – kérte a jegyes, és Friderika készséggel eleget tett a kívánságnak.
Később is figyelmeztette a katona, hogy ne merészeljen világosságot gyújtani a leány, és csakhamar mély álomba merült a messzi földről jött férfiú.
Friderika, aki egész idő alatt imádkozott, s az imádsággal elkerülte, hogy a fáradt zsoldos bármiféle csintalanságra vetemedjen, a horkoló férfiú mellett csodálatos erőt érzett szívében. Lábujjhegyen felkelt, és hosszú ingében a tűzhelyhez lopózott, amelyben még maradt estéről egy tűztojáska. Ártatlan szájának fújására, hű szívének melegére lángot vetett egy pillantásra a tűztojás, amikor is Friderika láthatta, hogy nem a jegyese fekszik az ágyában, hanem egy idegen, fekete, kormos bikanyakú, a kovácsok szőrzetével bevont mellű férfiú. A tűz kihunyt, és az álkatona hirtelen felébredt, amikor is kérlelni kezdte Friderikát, amint már ilyenkor a férfiak szokták. A férfi szavain át besurrant az ördög a leány szívébe, s engedett az idegennek, de tudomására adta, hogy másnap öngyilkosságot követ el cselekedetéért.
– Majd eljövök, s megcsókollak, midőn halott leszel.
– Ígéred? – kérdezte Friderika.
– Esküszöm – felelt az idegen.
– Ha nem jönnél, utánad megyek a sírból, és többé nem lesz nyugvásod tőlem.
De már erre nem is igen hallgatott a kovácsmellű.
S másnapra Friderika zsinórral addig szorongatta a nyakát a kályha sarkában, amíg valóban végzett életével. Az asztalra fektették, mellé gyertyát állítottak. Éjfélkor megcsörrent az ablak, és az idegen megérkezett.
Némely dolgot sohasem sikerül megtudni.
Így például titok marad az is, hogy mi történt a halott s az idegen között. A polgárőrök rémes sikoltozásra futottak össze. A vércse nem vijjongott így, boszorkány se üvöltött e hangon, kiszúrt szemű macska sem ordított. A halott leány vaserővel fogta az idegen karját, amíg a polgárőrség a házba behatolt, s megkötözte a rablót.236
A leány holtan visszarogyott a ravatalra, a zsiványt megkötözve vitték a toronyba.
Csak reggel vették észre, hogy kit fogtak éjnek éjszakáján a rendőrség emberei.
Filló volt, a híres diák, aki eddig párbajban mindenkit megölt. Bocsánatot kértek tőle, s szabadon eresztették, miután a halott leány nem vallott ellene, de az eleven asszonyok sem.
Ellenben a bosszú nem maradt el.
A város ifjúsága megesküdött, hogy addig párbajozik Fillóval, amíg egyetlen élő ifjú található a városban. S ettől a naptól kezdett a vér patakokban ömleni a „Szerecsenfő”-nél, amely úgy itta a vért, mint a párduc. Egymás után haltak meg életük virágjában a legszebb ifjak a rettenetes Filló kardcsapásaitól.
– Engem nem lehet megsebezni, mert minden asszony s leány az én életemért imádkozik – mondta Filló, és a papok, öregek, megbántottak és megszégyenültek: nem tudták ellenőrizni a nők imádságát. Nem tudták meg soha, hogy miért és kiért álldogálnak a nők a „Szerecsenfő” deres hársfái alatt, Fiilóért vagy ellenfeleiért? Ott álltak a sápadt, beteg életű, tönkrement s feldúlt lelkű nők, s összetették a kezüket a lovagért, akit végre megismerhettek. Filló rettenetes csapása, kormos mellkasából előretörő egészséges erő és semmitől sem rettegő vakmerősége: mindig győzedelmeskedett.
Régen elkerültem a városból, de hallom a legendát, hogy Filló, a hatalmas férfi még mindig a „Szerecsenfő” tánctermében áll, és öldösi a jóravaló, tiszta szívű, ártatlan lelkű és derék férfiakat. Ott áll, s pusztít, amíg a világ áll. S a nők imádkoznak érte.
(1918)237
