Tótágas
Tótágas
A Múzeum-kert környékén, ahol a gyermekkertésznők oly kellemesek, mint a grófnők, s minden rossz német és francia regényt végig szeretnének játszani, amíg a könyvet unatkozva ölükbe ejtik a szív alakú falevelek alatt, és az álöltözetű koronaherceg helyett meg kell elégedniök egy proviánttiszttel: ezen a környéken, egy látszólag aluszékony mellékutcában, hol a fehér csipkefüggönyökön a gólyák és a darvak fél lábon aludtak, az elzárt házak belsejében a nők zene, kézimunka és könnyű olvasmány mellett töltik napjaikat, díjbirkózó külsejű kapusok és vadászkabátos, vizes kefével lesimított hajú „tigrisek” unatkoznak a kapuk környékén; a Wenckheim palota oly majesztétikusan mereng, mintha mindig arra gondolna, hogy mily jó volna Bécsben, a Svarcenberg téren álldogálni, és esténként főhercegasszonyokat fogadni; egy darabka Schönbrunnt érezni a kertek karikázó levegőjében tavaszkor, míg ősszel hosszan ásít a tubákszínű sétány a múzeum körül, mint a régi Pesten; a széles hátú határokban apácaarcú, idős hölgyeket láthatni, mint spanyol infánsnőket, míg a fiatal, rózsaszínű lányok nyurgák, fiúsak, az angol gyermekújság színes illusztrációi, az orgonaillatú, szürke ruhás, fiatal nevelőnők alacsony cipősarkukon komolyan lépkednek, mint az iskolában; s alkonyattal, midőn a fehér táblákat reáhajtják az ablakokra, többé senki sem tudja odakívülről, hogy mit álmodnak a komtesszek és társalkodónők.
Ezen a tájon történt, hogy Levrey Konstantin csaknem nyakát szegte egy régebbi tavaszon, amikor Levrey Konstantin már körülbelül azt hitte magában, hogy meglepetés nem érheti az életben. Bezárják vagy elkergetik a városból: ezt várta mindennap. A rendőrségre idézik nők feljelentésére, akiknek házasságot ígért: nyugodtan a rendőrségre kullogott volna. Egyszer drótot dobnak a nyakába a Józsefvárosban, s meghurcolják egy elcsábított polgárlány miatt:119 igen rendben lévő dolognak találta volna. Levrey kalandor volt, aki még a régi Pestből maradt itt az új Budapesten. Csaknem a névjegyére nyomatta, hogy foglalkozása a kalandorság. (Mellékfoglalkozásként néhány emlékezetes költeményt írt a Fővárosi Lapok-ba, milyen név alatt, azt manapság már nem mondhatom meg.)
Levrey Konstantin pesti lion és hajdani okos ember csaknem részt vett egy gyilkosság végrehajtásában, anélkül hogy erről előzetesen tudomása lett volna. Ámde, halljuk a történetet.
Levreynek akkoriban el kellett hagyni a Belvárost, legfeljebb késő éjszaka mehetett volna végig a Kalap utcán. A Józsefvárosba helyezte kvártélyát, bár itt többen ismerték a háziurak közül, akik vasárnap délutánonként a kapu mellé helyezett kisszékeken üldögéltek. Százgalléros, szürke kabátkájának, világoskék köcsögkalapjának utánamutattak:
– Ez Levrey, veszélyes ember.
Miután mostanában semmi csínyt nem követett el a városrészben, azok az asszonyok is el merték hagyni a házat vasárnap délelőttön, akiket Levrey lánykorukból ismert, akik most méltóságteljesen végignézték, mint egy tolakodó idegent. Levrey ökölbe szorította a kezét. „Megálljatok, majd csinálok ismét valamit, hogy a régi respekt visszatérjen!” – dormögte a gallérja mögött. Egyelőre csupán egy öreg polgárt taszított le a gyalogjáróról a sárba a Stáció utcában.
Kalandja tulajdonképpen azon múzeum mögötti hangtalan utcában kezdődött, ahol mindig tisztára van seperve a gyalogjáró, a zsalugátereket minden harmadik esztendőben átfestik, és csöndes, előkelő emberek élik a polgárságtól elkülönített életüket.
Levrey már maga sem tudná megmondani, hogy mi célja volt a nemes hangulatú utcában. Talán ismét szentimentális napja volt – mind sűrűbben, amint negyvenedik éve felé közeledett –, apátlan, anyátlan gyermekkora jutott eszébe, vagy jövője, amelynek célja a kellő időben elkövetendő öngyilkosság volt. És mostanában éjjel felriadt ettől a végtől, kalkulálni kezdett, vajon nem lehetne-e még mindezt megváltoztatni, előkelő, tiszta, becsületes életet élni egy jó szagú házikóban – miután a gazdag özvegyet eltenné láb alól, akit csak legvégső esetben akart oltár elé vezetni! Levrey még finnyás volt, sok gondot fordított keze és fehérneműje tisztaságára, a gazdag özvegy pedig a leglomposabb slafrokot hordta Pesten.
Míg így tűnődött, és elefántcsont végű sétapálcáját látszólag céltalanul120 forgatta, olykor lábujjhegyre emelkedett, hogy valamit megláthasson a csöndes házak titkaiból, a falon függő, aranyrámás családi képekből, vászonhuzattal ellátott bútorokból és mennyezetes ágyakból; olykor kesztyűs kezű, bekötött hajú, törölgető dámák hideg pillantásával találkozott a szeme, akik maguk láttak utána házuk kínos tisztaságának; máskor a falusi cseléd nyakába rázta a tollseprőt.
Ámde, egyszerre egy földszintes ablakhoz ért, amely mögött mereven, merengő, mosolytalan arccal üldögélt egy előkelő úrhölgy, és üres tekintetét céltalanul a néptelen utcára vetette.
– Engem vár! – dörmögött Levrey magában, mert izgatottságában néha hangosan beszélt.
Tavaszi nap volt, és háttal az ablaknak megállva, oly gyorsan lapozott az emlékezetében, mint a szalonasztalon fekvő arcképgyűjteményben. Tudni akarta, hol látta már valamikor ezt az arcot. A Daguer képei, medálionok pasztelljei – megannyi régen látott női arcok, gyorsan suhantak tova, mint egy farsangi bál forgatagában. A cigányzenekar piros dolmányban vonja a talpalávalót a Redout emelvényén, és az úrnők hátradőlve, élveteg mosollyal, önfeledten járták a táncot táncosuk karjai között. Repülnek a kis lábak, és déli szélként süvöltenek a szoknyafodrok. A vállfűzők kapcsai megfeszülnek, és a monogramok, hímzett nevek az ingen és a zsebkendőcskén: egy férfinévvel akarnak társulni. Ugyan ki adna hitelt a temetők borzalmas sírgödreinek? Csak Deák Ferenc halt meg Pesten, de az is öregember volt.
– Valamely bálban láthattam őnagyságát – állapította meg magában Levrey Konstantin, amíg az utcácska túlsó felére átment, hogy onnan is megfigyelje az ablakánál ülő hölgyet. Vajszínű kesztyűjét ezalatt felvonta a bő köpenyeg alatt, és engedte látni világoszöld mellényét. Véletlenül aznap vasalták a struflis nadrágot. És a fülre fésült fürtök hiányosságát elfödte a kürtőkalap, amelyet a kopaszodó férfiak oly előszeretettel viselnek.
Itt néhányszor megforgatta a sétapálcikát Levrey ujjai között.
A dáma mozdulatlanul ült az ablakban, mint egy fodrász kirakatában a viaszbábu. Levreynek keresztülvillant az agyán, hogy Göndöcs Benedek módjára talán egy élethíven festett olajfestménynek teszi a szépet, itt, az utca során, de nem: a nő élt és lélegzett, oly halkan, mint a panoráma üvegszekrényében fekvő Kleopátra királynő.121 (A kor divatja szerinti frizurában volt fésülve barna haja, és fehér gallér volt nyakán. Mandula alakú szeme, keleties, nemes orra és szfinx módjára lezárt szája: alkalmatos lett volna bármely gavallér megzavarására az akkori Pesten. Körülbelül harmincesztendős asszony volt, a halántékán az ősz oly gyengéd leheletével, mint a nyári felhő emlékezetes árnyéka az elcsöndesedő erdő lombkoronáin. Ha a szél fúj, bizonyosan zizeg a füle mellett a haja, mint a hosszú szárú füvek futnak nyurga lábaikon az erdővágásból közelgő szeptember néni elől. És a tavaszi reggelen mohón nyitja fel a lezárult ajkak kapuját, hogy a falevelekről összegyűjtött harmattal, cserepes virágok illatával öblítse ki a száját, hogy annak fiatal íze legyen, mint a sóska levelének. A férfias gallér bizonyosan nem azt jelenti még nyakán, hogy vigyázni kell kandi, szentségtörő szemektől, amelyek a nyak különös hajlásaiban keresik az életkorokat, mint az esztendők számát a fák gyűrűiben. Ó, nem, ez a nyak még versenyzett a hattyúkéval, és a kis hajak helyükön lehettek, mint a nyár álmai a frissen vágott sarjún, midőn egy réti virágocska addig csiklandozza az alvó arcát, amíg az kedvese hajával álmodik. És az egész junói fej, fejedelmi magatartás és a hűvös szempillák komoly játéka bátran illett volna egy hercegi kastély termeibe, mint akár a „Török Császár” kávéház kasszájába. Levrey, mert alapjában véve mégiscsak regényes férfiú volt, az előbbi helyzetet választotta, és magában nyomban hercegnőnek nevezte el az ismeretlen hölgyet.
Ha Levrey kalandra készülődik vala, tudná módját ejteni, hogyan közelítse meg hölgyét. Értett a szolgák, az öreg és fiatal nőcselédek nyelvén, valamint a titkoslevél-írásban is mester volt, mint minden fiatalember, akinek sok ideje van. Levrey azonban már negyvenedik éve felé közelgett, ideálra volt szüksége, azért messzire elűzte magától a kísértést, hogy néhány szót váltson az öreg házmesterrel, aki e percben lépett ki a kapun, és seperni kezdte a mocsoktalan gyalogjárót. Levrey elkullogott, anélkül hogy kalapját szemtelenkedve emelgette volna vagy kezével szívét érintse, ajkával csókot, lábával bókot jelzett volna, pedig a pesti uraknak ez mindennapi szokásuk volt. Visszanézett, s észrevette, hogy halkan fordul utána a nő tekintete, mint egy gépezet.
– Kempelen sakkjátszója – dörmögte magában Levrey, aztán sietve vette útját a város külső részének, hogy ebédrevalóját megszerezze.122
Hagyjuk el e napra Levrey Konstantint kalandos útjában a város határán, ahol félkézkalmárok laktak. Csörsz, a hírneves pesti hamiskártyás, dörmögve ugyan, szolgálatára állott régi barátainak, akikkel együtt valamikor játékbarlangját fenntartotta, ahonnan tekintélyes vagyonnal visszavonult. Levrey áldozat volt a szövetségben; bár tudta, hogy barátja hamisan adja a bankot, játékszenvedélyének nem bírt ellenállni.
Nézzük őt másnap, midőn ismét útra kel a nemes utcácskába, hogy szent ázsiai barát módjára meglátogassa bálványképét.
– Reszket a báró – mondta magában az ez idő tájt divatos pesti lionmondást, midőn is szemeit az ablak hölgyére felvetette.
A hercegnő pontosan ült helyén, mint egy arckép. Ruhája, arca, frizurája mit sem változott tegnap óta. Remek formájú, hosszúkás kezei, amelyek olyanok voltak, mint az olasz mesterek által templomi boltívekre festett szent nők kezei, nyugodtan feküdtek az ablakpárkányon. „Vajon mire vannak teremtve ezek a kezek? – kérdé magában Levrey. – Arra, hogy egy férfit, ŕ la Romantique-frizurás férfifejet simogasson, vagy egy Petőfi-gallérosat megfojtson?” Mert Levrey Konstantin babonás ember volt, mint a legtöbb valamirevaló úriember Pesten, hol Lenormand kártyái, tenyérjóslatai és Lavater koponyaelméletei izgatták az úri társadalom életét. Ah, hányszor fordítottak neki hátat művelt hölgyek, mert tenyerét gyanútlanul megmutatta, s abban egy olyan vonalat vettek észre, melytől megrettentek! Levrey idővel visszaadta a kölcsönt, és kártyát emeltetett a hölggyel, mielőtt az udvarláshoz komolyan hozzálátott volna.
A hercegnő most hosszadalmasan és igézően Levrey Konstantinon felejtette a szemét, midőn az mintegy hivatalos, megszokott magatartással, pálcikáját forgatva megállott az utca túlsó oldalán. Babos Lavalier-nyakkendő volt ekkor Levrey gallérján, frissnek, fiatalnak, vállalkozónak érezte magát, szerelmes dolgok motoszkáltak a fejében, végzetesnek látta találkozását a hercegnővel, érezte, hogy bizonytalan kimenetelű kalandba keveredik, talán boldog lesz, majd boldogtalan, a szívét teszi fel kockára és józanságát, amelyet az utóbbi esztendőkben minden körülmények között megőrzött, bármit hazudtak, ígértek, kilátásba helyeztek részére a nők, akiket már csaknem olyan egykedvűséggel vitt sétálni a budai hegyek közé, mint a vénkisasszony az ölebét. Most azonban úgy érezte, hogy fordulóponthoz jutott az élete, kártyajárása, kedve, egészsége, szerencséje,123 délutáni szívzöreje, szendergése, éjjeli nyögésekben és jajgatásokban, fegyenc módra töltött álma megváltozik az idegen hölgy révén. Csak még azt nem tudta, hogy elég gazdag-e a hölgy ahhoz, hogy visszaválthassa zálogba tett, hosszú, nyakba való óraláncát, amelyen ametisztkő volt, valamint antik gyűrűit, amelyet a nők mindig oly kíváncsian nézegettek, és csaknem sírva fakadtak, mikor Ince pápa pecsétgyűrűjét megpillantották; és ingbe való karneolgombjai vajon visszatérnek-e valaha?
A hercegnő ekkor különös dolgot művelt, amely még a gyakorlott és meglepetésekre elszánt Levrey Konstantint is zavarba hozta.
A hercegnő leszállott a székről, és tótágast állt.
Az utcáról csak annyit lehetett látni, hogy azon a helyen, ahol előbb körülbelül a hercegnő feje volt látható, most fehér harisnyába bújtatott lábai jelentek meg. Levrey annyira zavarba jött, hogy komolyan elővette a szalagra kötött lorgnette-et, amely egyedül maradt meg régi gazdagságából, szeméhez illesztette, csak ekkor vette észre, hogy semmit sem lát e régiségkereskedőnél vásárolt üvegen. Szabad szemmel merült el tehát a látványosságba, amely bármely pesti gavallért kihozott volna sodrából.
A hercegnő lábai az ég felé emelkedtek, mint a szitakötő szárnyai. A fehér harisnyás lábon látszott a térd felett megkötött, lila színű szalagcsokor, amely olyan volt, hogy Levreyt a sohasem próbált nászéjszaka sejtelmébe vonta. Még a térd alatt oly szabályosan, kecsesen hajlott a láb, mint a fiatalemberek fülledt álmában. Falevél nagyságú, fekete, alacsony sarkú, ezüstcsatos félcipő volt a lábon, amely ugyancsak lila színű szalagokkal volt felkötve. És a szalagok útja a boka körül Ariadne fonalához hasonlatosan vezethették volna a tekintetet, ha Levrey mohó szeme nyomban a lábszár folytatását nem keresgélte volna. A sóvár pillantásnak azonban ellenállottak a virágoscserepek. Levrey megdöbbenve és gégében lüktető érveréssel állott helyén, míg egy láthatatlan kéz csendesen összevonta az ablakon a fehér csipkefüggönyöket.
Levrey ezután nyomban elővette névjegyét, amely francia nyelven volt megfogalmazva, és az öreg házmesterrel a sarkon hosszabb megbeszélést folytatott, és néhány húszast csúsztatott a ráncos kézbe.
Mikor Levrey a szobába lépett, a hercegnő már helyén ült. Nyugodt természetességgel fordult Levrey felé, anélkül hogy felállott124 volna, hellyel kínálta meg. Levrey ellenben nem foglalhatta el a helyet addig, amíg térdhajlással és sóhajtással kezet csókolt a hercegnőnek.
– Uram?
– Úrnőm, imádom önt – felelt Levrey a legnyugodtabban, mert érezte, hogy sokkal jobb, ha túlesnek a szertartásokon.
– A Petőfi idejében volt szokás így szerelmet vallani – mondta csendes mosollyal a hercegnő.
– Én még régi ember vagyok. Nekem ötödik Ferdinánd a királyom, bár régen meghalt. A mai léha divatokkal nem törődöm, illemszabálynak pedig mindig azt fogom tartani, amit a legfinomabb spanyol etikett előír.
– Tehát szeretni akar, mielőtt nevemet tudná?
– Néhány perc előtt mindent megtudtam. Kegyedet Emíliának hívják, és vőlegényét siratja, aki a porosz hadjáratban elesett.
– Ügyes ember – felelt elismeréssel a hölgy, kezébe vette a névjegyet, és onnan leolvasta: – Levrey úr! – Tetőtől talpig végignézett a férfiún, aztán még egyszer csókra nyújtotta kezét.
Levrey elkábultan távozott. Órákig sétált a városerdőben, és hangosan beszélt magában, mint a régi regényekben az írók ezt előírták. Megállott, homlokára tette a kezét, méltatlankodva kitért egy régebbi nőismerőse elől, aki bánatára ugyancsak az erdő lombjai alatt keresett enyhülést. Mire szállására ért, Schneider, a városi rendőrség biztosa fogadta, és minden teketória nélkül megkötözte, és a rendőrség épületébe hurcolta. Itt Levreyt egy tömlöcbe lökték, amely tele volt gyilkosokkal és tolvajokkal. Levrey azt hitte, álmodik. Kérdéseit feleletre sem méltatták.
Néhány nap múlva kihallgatták, s ekkor megtudta a következőket: Emília, a bús menyasszony a múltkoriban lakására csalt egy gazdag sertéskereskedőt, akit megmérgezett, aztán befalazott a ház falába, már meg is találták a kupecet, amint mereven, katonásan állott a téglák mögött. Levreyt azzal gyanúsították, hogy részes volt a gyilkosságban.
Hosszabb időbe tartott, amíg Levrey tisztázta magát a vádak alól. Ám, a börtön megviselte, és örökre csendes emberré tette. Majd ha egyszer meghal – mondták a régi Pesten –, kiderül, hová dugta a sertéskereskedő pénzét.125
*
…Emília azután a Belvárosba költözött. Meglehetősen nagy összegű pénze bánta azt a fatális véletlent, hogy befalazott lókereskedőt találtak a lakásában; a rendőrbiztosok nem egykönnyen nyugodtak bele a dologba, és Emíliának rejtett pénzeket is elő kellett venni, pedig megesküdött, hogy öregségéig nem nyúl még a kamatokhoz sem. Hiába hozatta be a börtönbe saját ágyát és fürdőkádját, hasztalan főzetett külön ebédet a „Tigris” fogadó Párizsban járt szakácsával (amelyhez nemegyszer vendégül látta Thaisz főkapitányt), a börtön mégiscsak börtön, a ravaszkodó rabok hátborzongatóan üvöltöttek a pincékben, hogy a főkapitányné megunja lármájukat, míg az orgazdák csak hosszadalmas kínzás után adták elő elrejtett kincseiket, ami ugyancsak nem történt minden csendháborítás nélkül. Emíliának néha eszébe jutott a különös Levrey Konstantin – „ilyen furcsa emberrel még nem találkoztam életemben” – gondolta magában –, s már sajnálta, hogy vallomásával, amellyel Levrey ártatlanságát igazolta, felnyitotta a börtönajtót nem mindennapi barátja előtt. Mily gyorsan múlna az idő a börtönfalak között, ha Levrey Konstantin olykor szerelmet vallana! A borbély helyreállítaná a gavallér fürtös frizuráját, barkóját kigöndörítené, bajuszát, amelyen az első hó gyengéden csillogott, kisütné: és Levrey a rendőrbiztos kíséretében udvarlásra jönne! Vajon látja-e még valaha különös ismerősét?
A nőknek kezei hosszúak, Emília alighogy elfoglalta új lakását a Belvárosban, már birtokába jutott Levrey adresszének. Schneider rendőrügynök, akivel a rendőrségen jó ismeretséget kötött Emília, nyakába akasztotta denevérszárnyakhoz hasonló köpenyegét, zsebébe dugta a dupla csövű pisztolyt, ólommal bélelt fütyköst vett a kezébe, és csakhamar előállította Levrey Konstantint az Emília lakására.
– Engem is be akar falazni, mint a kupecet? – kérdezte Levrey, midőn a rendőrügynök mögött összezárultak a bordó bársonyfüggönyök.
Emília összekulcsolta a két kezét, mint a falusi templomban a szent nők. Hosszadalmasan, megindultan, hallgatagon nézett Levreyre, mint az emlékkönyvből egy halotti arc.
– Én azt hittem, hogy maga jó ember… Jobb ember, mint a többi. Ezért kívántam még egyszer látni. Én nem gyilkoltam meg a kupecet.126
Levrey elővette szalagos szemüvegét (az utolsó emléket a víg napokból), és tetőtől talpig végignézte Emíliát. A hölgy tengerzöld selyemszoknyában állott előtte, amelyet a benne elhelyezett drótok úgy szétfeszítettek, mint egy parazolt. Szép divat volt ez ebben a korban. Különösen, ha a Duna-parti poros szél belekapaszkodott a szoknyába, és a levegőbe emelte, mint egy léghajót. Ugyanezért az úrihölgyek térden alul érő nadrágokkal védekeztek a meglepetések ellen. Mint egy régi versben olvasható, a szemérem vára volt ez a nadrág, és az erőd cikcakkos falai a kék vagy piros háromszegű kivágásokban végződtek. Nemigen juthatott a báli névsorba többé azon nőnek a neve, aki nadrágját otthon felejtette. Vajon hordott-e nadrágot Emília? – gondolta magában Levrey a szemle után, mert abban az időben a férfiak még ráértek hasonló bolondságokra gondolni.
– Tehát hogyan történt ez a rettenetes dolog? – kérdé Levrey, miután Emília elefántcsontszínű kezének intésére elfoglalta helyét a gomba alakú széken, miközben lábszárait keresztbe vetette, s jobbjáról levonta a vajszínű kesztyűt.
Emília egy darab ideig lehajtott fejjel ült a magas hátú dívány közepén, mintha gondolatait rendezgetné. L. Konstantinnak ideje volt körülnézni az Aranykéz utcai szalonban. Csupa férfiarcképek voltak a falon. Daguer találmánya szerint készült arcképeken mélázott az emlékezés. Kürtőkalapos, fehér mellényes, pofaszakállas, kerek szemű, lovaglófrakkos és csizmás urak, mintha valamennyien rókavadászatról jöttek volna, vagy egy cirkuszi manézsból. Álltak vagy támaszkodtak a falon, némelyiknek a rámájára kis fekete flórcsokor volt kötve, mint a hátaslovak homlokára úrnőjük színeiből való szalag, ezek másvilági borzongással néztek alá, mint a sírkövekbe vésett fotográfiák, midőn halottak napján az özvegyasszony és kedvese meglátogatják őket. Vajon valamennyit Emília tette el láb alól? – kérdezte magában Levrey.
– A képeimet nézegeti? – vetette fel fejét Emília. – Ugye, szép gyűjtemény! Ez volt Sina báró, amaz ott egy Esterházy, akit Niki grófnak hívott az egész világ, emez Andrássy Gyula… A gödöllői vadászatok alkalmával állottak Goszlet csöve elé. S miután engem kedveltek, arcképükkel megajándékoztak.
Levrey köteles tisztelettel nézett a gödöllői vadászokra. S mert127 fantasztikus ember volt, elképzelte őket díszruháikban, a rendjelek piros vagy fehér; vagy világoszöld, vállra vetett szalagjaival mellükön. A maga részéről inkább szerette a főurakat a Lipót-renddel dekorálva, mint mindennapi polgári ruhában. Egy fehér köpönyeges máltai lovagnak vajon ellen tudna állni bármely nő?
De megfeszült a strufli galambszínű nadrágján, s ez a körülmény visszazökkentette a jelenbe. A szívében bódult kíváncsiság, mondhatni: szerelem kezdődött az előtte ülő hölgy iránt, aki főurak barátnője volt. (Vajon mit mondtak a hercegek szerelmeskedés közben? Elhatározta, hogy ezt majd idővel megkérdi Emíliától, egyelőre azonban a kupec szerencsétlen balesetén kell túlesni. Levrey már unta a dolgot. Inkább szeretett volna a sárga csizmaszáras, barkós Niki grófról beszélgetni.)
– A kupeccel a dunai hajón, Pest és Wien között ismerkedtem meg, midőn az Erzherzog Stephanon még hajózenekar működött, és csak a szerelmes emberek válthatták meg a bilétát. Én is szerelmes voltam. Egy grófba, akit szülei Angliába küldtek, hogy megtanulja a nemesló-tenyésztést, és elfelejtsen engem. A hajó ponyvája alatt, a hintaszékben felőle ábrándoztam, amíg a hajóskapitány azzal akarta magára vonni a közfigyelmet, hogy rettenetesen káromkodott a rézcsőbe, s a masiniszta alulról visszakáromkodott.
Azt hiszem, Ruszkabányainak hívták, és lovakkal kereskedett. Sok angyalfejű bankót vettem észre a bugyellárisában, amelyet az inge alatt hordott. Egy hátaslovat állított az udvaromba, amikor Pestre értünk, és engedelmet kért, hogy estére meglátogasson.
Már nem is nagyon emlékszem mindenre. A nők életében vannak olyan jelentéktelen események, amelyeknek azért nem tulajdonítanak különösebb fontosságot, mert nincsenek érdekelve a szívükkel. Az én gondolatom messze Angliában volt, ahol Edmund a tengerzöld mezőkön bizonyára rám gondolt, és hosszan elfelejti a tekintetét az amuletten, amelyet én akasztottam a nyakába, midőn búcsút vettünk. Megígértem neki, hogy vallásosságban, tisztaságban, istenfélelemben töltöm az időt, amíg egymástól távol vagyunk. Naponként elsétálok a Normafához, ahol megtaláltuk szívünket, fürdőzni a Császár fürdőbe megyek, mert itt laktam Császár Fruzsinka álnév alatt, miközben Edmund szülei mindenfelé kerestettek a városban. Áldást éreztem szívem alatt, és kis fejkötőket horgoltam128 a platánok alatt. A kupec talán többet ivott a kelleténél, rosszul lett, a díványra feküdt, s néhány szempillantás alatt meghalt.
Leültem, és gondolkozni kezdtem a holttest mellett. Eleinte nem féltem tőle; mintha aludt volna, s csak tőlem függ, hogy felébresszem. De már akkor is tudtam, hogy nem fogom felébreszteni, mert kellemetlen lett volna az ébredése. Ismét, mint mindig, Edmundomra gondoltam. Ha megtudná, hogy idegen férfi halt meg a lakásomon, akivel talán megosztottam szerelmemet: érzékeny, finom lelke összetörne. Szerencsétlen volna egész életére, megvetné a női nemet, és társtalanul, remeteségben töltené éveit. Szent édesanyja jogosan megátkozná fia megrontóját, és én szégyennel, gyanúval, megvetéssel terhelten bujdosnék el a világba. S Edmundomat örökre elveszíteném… Ez a gondolat visszaadta minden bátorságomat. Estefelé elhívattam a távoli rokonomat – igen távoli atyámfiát, nehogy elképzelje, hogy a bátyámat vagy az atyámat, ők előkelő emberek, s nevüket nem mondhatom meg –, kőművesmester volt az illető, s reggelig elkészültünk a kupec befalazásával. Ezután többé sohasem gondoltam reá. Csak olyankor jutott eszembe, mikor öltözködni kezdtem, s legelőször a kalapot helyeztem el megfésült fürteimen: vajon nem lép ki a falból az ember, amíg távol leszek lakásomtól?
Levrey Konstantin az elbeszélés alatt térdre ereszkedett.
Csókjaival halmozta el a szent cselekedetekre hivatott, áldott lelkű asszonyok kezéhez hasonlatos kezeket, amelyek bizonyosan gyöngéden osztják az alamizsnát a szegényeknek, könnyű szívvel meglobogtatják a bankót, mint a hercegnők kezei, de tudják összecsavarni fésülködés után a kézben maradt hajszálakat, hogy annak figurájából babonás dolgokra következtessenek. Csókolta a kezeket, a gyűrűket (a rubint vérét, a gyémánt észvesztő tavát és az opál jeges mezejét), csupán az volt előtte gyanús, hogy miért teszi fel legelőször a kalapját Emília, amidőn öltözködni kezd. Kiérdemesült honok szerint ez a szokás a könnyűvérű nők között honos.
– És most arra kérem, szívem királynője, hogy álljon tótágast, mint mikor először szeretett – rebegte Levrey.
Emília orra elpirosodott. Könnyes lett a szeme, a hangja elfátyolozódott.
– Edmund is mindig erre kért – szólt csendesen.129
Meghajtotta a derekát, két tenyerével a szőnyegre támaszkodott, és egyetlen mozdulattal, mint a hal szökken a tó tükrén, a levegőbe emelte lábszárait. Levrey szívgyönyörűséggel látta, hogy olyan tiszteletreméltó barchentnadrágot visel, mint a józsefvárosi polgárasszonyok.
(1917)130
