„Reszt in Peszth”
„Reszt in Peszth”
– Az élet minden korszakának megvannak a maga örömei; nem kell szomorkodni, hogy egykor megöregszünk – így szólt Levrey, pesti lakos a Lövész utcában, aki fiatal korában csak a zöld posztós asztalokat szerette látogatni, ahol a kocka pergett, és a nők szerelmét is azért kunyorálta, hogy későbben legyen oka búsulni és elzüllött életét ürügyül fölhozni; francia márkinak vagy lovagnak adta magát, holott a nagyapja kesztyűs volt az Úri utcában. Történetünk korában azonban Levrey erkölcsbíró volt, kapukulcs és lámpás nélkül sohasem hagyta el házát, gyűlölte az éjszaka kurjongató jurátusokat, és mélységesen megvetette a divatos városi szépeket. „Mintha csupán nekik volna hajuk! – dörmögte. – Pedig az anyáik szebb hajas babák voltak.” És tojássárgára festette a divatlap képeit, amely mellékletül jött vasárnaponkint.
Levrey egy tavaszi napon a szokásos életörömet tűzte ki célul, amely az ő korában (még nem volt negyvenesztendős), mindennapi szórakozása lehet a megkomolyodott, elcsendesült férfiúnak.
Korán reggel kelt, és hátrafont kézzel, fölemelt fejjel, percenkint negyvenet lépve és teljes lélegzetvétel mellett átsétált a hajóhídon, miközben csupán kellemetes dolgok elgondolásával foglalkoztatta agyát. Ezen a reggelen arra gondolt, hogy mégiscsak megveszi a régiségkereskedőtől azt a muzsikáló órát, amelyre már esztendeje vásik a foga. Abban a szobában helyezi el, ahol a nappalokat szokta tölteni. Körülbelül tíz centiméternyire a falon a nagyapa arcképétől és ugyanannyira az üveg alá préselt ruhafoszlánytól, amely Martinovics apát utolsó öltözetéből való volt. Ily szívderítő képzeletek között ért a Városmajor harmatos fái alá, ahol Seprősi táblabíró úr már hangos „Servus”-szal üdvözölte. Egymástól az éjszakai nyugodalom felől tudakozódtak, majd a kiválasztott rejtekhelyen letették lábbelijüket, ruháikat, és pőrére vetkőzve, ki-ki fölmászott a maga115 fájára, ahol a nedves lombok és drága, tavaszi illatok között csendesen üldögéltek, okulva a sváb tejeskocsisok ellenszenvén, akik tavaly lőcsökkel kergették meg a fák gallyain hintázó meztelen urakat. Ezután Seprősi táblabíró visszament a kerti lakba, ahol télen-nyáron lakott, és memoárokat írt, míg Levrey a testgyakorlattól felüdülve, könnyed léptekkel tartott a város felé, és szemügyre vette a budai nőket, akik évről évre vénebbek lettek, közelebb hajoltak a földhöz, és már nem vetettek keresztet, amikor Levrey világoskék köcsögkalapjában, fodorított barkóival feltűnt a néptelen utcán.
Ezután Levrey bevárta a lóvasutat, amely már vígan tülkölt, és mindig oly örömmel gurult Budán, mintha gazdag vidéki nagybácsikat vagy ifjú szerelmeseket cipelne; s a lóvasútra, atléta módjára, egyetlen ugrással fölvetette magát. A titokzatos hercegnő már a kocsiban ült, és szokás szerint, kis legyezőt tartott arca előtt. Már évek óta ült a lóvasúton a hölgy, aki hosszú szempilláit még egyetlenegyszer sem nyitotta föl senki emberfiára, szórakozottan nézett ki az ablakon, mindig fekete ruhában volt, és aranylánc volt a nyakán. Levrey reménytelenül emelte meg köcsögkalapját, és botjára támaszkodott, amely ébenfából volt, és egy darab elefántcsontban végződött, amely irattekercset tartó kezet ábrázolt. A kocsis tiszteletteljesen köszöntötte, mert mindig egy krajcár borravalót adott.
A Császár fürdőnél ugyancsak ugrással termett lent a lóvasútról Levrey. A hercegnő tovább nézte a török hódoltságbeli házikókat, ő megvárta a kocsi belsejében, amíg friss lovakat ragasztanak a rúd mellé, hogy a lóvonat folytassa reménytelen útját.
Levrey szabályosan fölsóhajtott, mint egy emlékkönyvben, félhosszút, amely nem jelenti a teljes lemondást; majd néhány megvető pillantást vetett a napsütéses platánok alatt halkan beszélgető vidékiekre, cvikkeres asszonyságokra, és esernyős plébánosokra és napszámban pipáló ispánokra. Közöttük nincs hercegnő, akiért érdemes volna a lornyettet ünnepélyesen kinyitni és a szem elé illeszteni. Levrey a terített asztalok felé tartott, ahol gyűrűjével megkopogtatta a talpas poharat.
– Anton.
A nagy bajuszú pincér elhozta a reggelit, vajat és sűrű tejet, illatos tojást, mézet, valamint egy pohárkával ama régi szilvóriumból, amely néhány esztendővel vénebb a legöregebb Császár fürdői papnál – majd lutriszámokat ajánlott Levreynek, amelyeknek kétségtelenségét116 mindig komoly pillantással erősítette. Levrey szórakozottan intett, majd egy piculát vett elő a mellényzsebéből, amelyet átnyújtott Antonnak, hogy a legközelebbi budai húzásra tegye föl. Majd kivette kabátja zsebéből a Hölgyfutár legfrissebb példányát, és szokás szerint a hymen és a gyász rovatát futotta át, nemegyszer csóválta a fejét a meglepő eseményeknél. Majd egy költővel érzett, érzelgett és elkomolyodott, aki régi várak nemes repkényéhez hasonlítaná az eltávolodott érzéseket. A regényt Erdélyi Gyula írta, és sok mulatságot szerzett Csötöri Csörsz nevű regényhősével. A tavaszi nap oly édesdeden sütött, mint egy gyermekkori dal. Fehér bárányok és szelíd szemű tehenek vándoroltak az ég végtelenségében. Női kacaj szálldosott valahol, mint egy kék szitakötő. Meg lehetett állapítani, hogy ezen a gyönyörű délelőttön senki sem halt meg Pesten és Budán, mert nem lehet itt hagyni lenyugvás előtt a napot. A szálloda harangja negyvenes évekbeli messzeséggel szólalt meg, falusi hintó gördült az udvarába éberlaszting cipős, jól táplált nőkkel, kesefejű gyermekekkel és keselyűszakállú, sovány férfiakkal, akik név szerint szólítják elő a bérszolgát.
Levrey csendes, álmodozó léptekkel indult el a fürdő bejárata felé, ahol a fehér kötényes fürdős már nyújtotta kezét – a szokásos kabánosz szivar után, míg a medence körül gyürkőzni kezdett Rápoti, a híres budai masszőr, aki mindenféle betegséget kidögönyözött az emberek testéből, azért éltek olyan hosszú életet a régi öregek.
Körülbelül két óra hosszáig tartott a fürdés, tyúkszemvágás és masszírozás. A jobb lábának valamely hibája volt, amelyet Rápoti mindig oly felvillanó tekintettel fogott meg, mint a rendőrkapitány a rohanni kezdő tolvajt. Levrey fájdalmasan nyögött, de közben biztatta Rápotit, aki végül megtette a magáét.
A lóvasúton félig szundikálva tette meg az utat hősünk Pestre, és csupán csak a fodrásznál tartott még pihenőt, ahol meghallgatta a legújabb híreket a borbélymestertől, lassan, kéjelegve kapartatva állat, mert Levrey már azon korszakát élte éveinek, amidőn a borotválás testi gyönyörűséget jelent.
Hazaballagott Lövész utcai lakására, az ajtót bezárta, ágyba feküdt, és alkonyatig csöndesen, megelégedetten aludt a jobb oldalán.117
*
Ám jön az este, és Levrey fodros ingben és lakkcipőben távozik; rövid séta után, a kirakatok és a nők megszemlélése közben vacsorájára gondol, amelyet a „Kürt”-ben elfogyaszt, kevés savanykás bort és sok gyümölcsöt véve kíséretül. Méltóságteljesen és kifogástalanul köszönti ismerőseit később a Nemzeti Színházban, hol egy felvonást a páholyok alatt végighallgat, tapsol a divatos színésznőnek, tudja a színdarabot, a dámákat unottan nézi, mintha tudná, hogy fűrészpor van vállfűzőjük alatt. Aztán a Harumbasi-féle kártyabarlangba veszi útját. A füstös, izgalmas, gyilkossággal és kapzsisággal teljes levegőben, eltorzult arcok, vérben forgó szemek között nyugodtan próbálgatja szerencséjét; olykor a bankár helyén keveri a kártyát, máskor vakmerő tételt tart. Aranyat dob az inasnak, és fázósan hazamegy éjfélkor a néptelen utcákon, miközben borongva látja a fehér rámás, nesztelen ablakokat, amelyek mögött boldog emberek alusznak. A léghuzamos kapualjban meggyújtja a lámpást, köpenyeges alakja hosszú, misztikus árnyékot vet a sárga falra, a csigalépcső úgy dong lábai alatt, mint a koporsó, és a kitömött bagoly helyére rebbenni látszik, amint lassan kinyitja lakásának ajtaját. Régi bútorai, antik tárgyai, szőnyegei és képei között végiglépdel, mint egy kísértet. Az ablaknál hosszan bámul a néma pesti éjbe, pénzét, értéktárgyait kis ércládába dobja, és kötelet vesz elő egy rejtett fiókból.
Nyugodtan, sietés nélkül írja fel egy papírlapra:
Reszt in Peszth!
Amit gyakran mondott kártyázás közben, midőn a „huszonegyes” játékot űzte.
Reggel a kilincsen találják holtan.
Vajon miért halt meg?
(1917)118
