Verbénai, vagy egy pesti polgár megtérése
Verbénai, vagy egy pesti polgár megtérése
Verbénai, egy puskaporos arcú agglegény, Pesten, a háború alatt is csak az esti órákban hagyta el Koronaherceg utcai lakását, ahol műtárgyai, képei és választékos könyvei között oly magánosan élt, mint a remeterák a tenger fenekén.
Pontban hét órakor gumitalpú cipőjében, télen szénszagú bundában, nyáron heliotroppal fecskendezett, selyembélésű fekete felöltőben, vékonyra csavart esernyővel kezében, hódsapkában vagy panamakalapban (az időjárás szerint), mindennap más nyakkendőben és más nyakkendőbe való tűvel, frissen mosott szarvasbőr kesztyűben elhagyta lakását, miután sohasem mulasztotta el a házmesterné tudomására hozni eltávozását. (Húsz év előtt kiraboltak egy lakást a szomszédban, Verbénai azóta óvatos volt.) A Szervita téren belépett a virágosboltba, és az ősz hajú és rózsapiros arcú boltosné mindennap ugyanazon mosollyal tűzte fel a fehér szegfűt, amelyért évenkint egyszer, újesztendőkor szokott fizetni Verbénai. Egy selyemkereskedés kirakatában tetőtől talpig megnézte magát, aztán egyforma léptekkel indult el mindennapi sétájára.
Ő szerette Pestet, mint egy unatkozó utazó, aki néhány nap könnyű eltöltésére érkezik meg a városba, s kedves élménynél, esetleg egy tavaszi kalandnál egyebet nem akar emlékbe elvinni. Évtizedek óta nem ismerkedett meg új emberekkel, tehát nem is ismerte őket. Legfeljebb annyit tudott az új világról, hogy mostanában lármásabban, kihívóbban és tolakodóbban viselkednek az utcán az emberek, mint az azelőttiben. Nagyon megrettent volna, ha véletlenül ismeretségre kényszerítik azok az elszánt arcú, amerikainak vagy angolnak öltözött fiatalemberek, akik látszólag minden cél nélkül kóvályogtak a belvárosban, nőket kísérgettek, ruhásboltok előtt ácsorogtak, s egymást öklelő tekintettel nézegették. Verbénai úgy vélte, hogy többnyire a Krisztus vallásában születtek, de bár inkább lettek131 volna zsidók, hogy Verbénai régi pesti patrícius módjára szidhatná őket. „Vajon hol nevelték ezeket az urakat, hogy semmi udvariasság, szerénység és finomság nem észlelhető a magaviseletükön? Vajon már bezárták Kalocsán a Jézus-társaságbeli atyák nevelőintézetét vagy Pesten a kegyesrendiek gimnáziumát?” – morfondírozott magában Verbénai, midőn a keskeny belvárosi utcákon meglökdösték az atléták.
Nagy megkönnyebbülése volt, midőn a háború kitörésével az erőszakos fiatalemberek száma megfogyatkozott, bár véglegesen sohasem tűntek el a Váci utcából.
Ámde itt maradtak a nők, akiket Verbénai éppen úgy nem értett már, mint a férfiakat.
Valamikor ő volt az a rendes, előkelő fiatalember Pesten, akihez szívesen feleségül adtak volna bármely kisasszonyt. Verbénai ellenben már akkor is unatkozott a bálokon, a házi estélyeken azokat az asszonyokat tisztelte, akik az édesanyjának voltak barátnői. Nem merte elhinni, hogy valcerozó, jégre járó, huszártiszt után bolonduló, raccsoló és előkelősdi Tricsikből, Pancsikból, Ferrykből (amint fiatal korában többnyire a pesti hajadonokat nevezték) valamikor éppen olyan erkölcsös öregasszonyok lesznek, mint anyáinkból. Ő a nőkben az elmúltakat rajongta körül álmaival – a régi, diadalmas nőket, akik miniatűrökről, pasztellképecskékről, medálionokból nézegettek reá otthonában, bizonyosan valamennyien Szent Lajos leányai vagy Mária Terézia unokái – egy mai nő arcképéről el sem képzelhette, hogy azt férfiú a szíve felett viselje.
És még egy különös dolgot tapasztalt utcai sétáiban. Midőn májusi est volt, és a budai orgonák illata átszállott Pestre a rác templom angyali üdvözletének haranghangjain, és a pesti tornyokban is oly szorgalmasan szólaltak meg a harangok, mintha csupa vallásos ember lakna a városban – vagy a téli alkony Váci utcai, ibolyaszagos ködében, amely ködön úgy piroslottak át a gázlámpák és a boltok villanyos fényei, mint élni vágyó asszonyszemek, úgy suhogtak a selymek a pesti nőkön, mint moszkvai nagyhercegnőkön, a fejüket olyan előkelően tartották, mintha nem is ők lettek volna azok, akik délután a tyúkszemüket metélték a konyhaszéken, és olyan megvetéssel nézték végig a bódorgó öreg gavallért, hogy az keresztet vetett utánuk, majd csúfságot eszelt ki felőlük, amely csúfság tulajdonképpen a természet rendje –, Verbénai sétái közben azt tapasztalta,132 hogy az utolsó évtizedben a zsidó nők szebbek lettek a városban, mint a keresztények. Azok a húsvéti, barkatestű, gellérthegyi búcsúk mézeskalács szívéhez hasonló arcú, vadfű hajú hölgyek, akik vasalt fehér alsószoknyáikban (amely a lábat elfödte), otthon varrt fehérneműben és ruhában, valamint kék, fehér szegélyű gyűrűvel az ujjukon itt valamikor a pesti férfiakat bolondították, az első áldozásnál nyakukba akasztott keresztet holtuk napjáig viselték, és a legtisztább nőnek is némi házikenyér-illata volt, és az ujjak között morzsákat, hajszálakat szerettek gyúrni – ezek a nők nem tartottak lépést a divattal, nem szépültek elég gyorsan, s így hervadtabbaknak látszottak, mint a friss, éppen most élni vágyó és ruganyos, városi zsidó nők, akik faluról vagy kisvárosból kerültek Pestre, és a patrícius nőket lepipálták öltözködésükkel, szépségükkel, mohó szemükkel, meglepő intelligenciájukkal. Ezek az új nők tudták azt is, amit azelőtt csak a Flóra-terem hölgyei tartottak birtokukban – hogyan lehet mesterséges fogásokkal izgatni a férfiakat. Ruházatban, hajviseletben, a cipő alakjában, a lépéseikben s a fejtartásukban: egyetlen cél a férfiak örökös nyugtalanítása. Ők már nem a Gyapjú utcai német színházban vagy a Beleznay kertben tanulták a dalokat, amelyeket a férfiak fülébe lehet döngicsélni. Nagy Ignác helyett francia könyvet forgatnak, igaz, hogy keveset értenek belőle; az utcán angolul beszélnek a társalkodónővel; de szívből csak a Wertheimer kávéház lengyel színtársulatánál mulatnak. Telve vannak névtelen, kimondhatatlan vágyódással a kultúra, a kiválóság, a feltűnő műveltség iránt, egy-két sort elolvasnak minden divatos regényből, élni, élni, élni – és hamar elfelejteni a keserű kalandot. A legboldogabb még az közöttük, aki vágyai kielégülését megtalálja abban a tényben, hogy a József utcai vörös torony alatt szenteltvizet hint a hittérítő páter a fejére. De a legtöbb még Debussy zenéjében sem talál megfelelő kielégítést névtelen vágyakozásában.
Verbénai esti sétáin, mint a régi nők lovagja és hátrahagyott megbízottja, szemügyre vette az új toaletteket és kalapokat: a háború alatt mind nyugtalanabbul ért vissza szállására. Nyugtalankodva sétálgatott műtárgyai, festményei között, amelyekre kétszeres gonddal vigyázott azóta, mióta a hadimilliomosok vásárolni kezdték a hamis és valódi antik tárgyakat, az elmúlt korok divatjait, ócska szekrényeit, oltárterítőit és krinolinrongyait. Mindaddig nem tudott lecsillapodni, amíg néhány Chopin-művet el nem játszott zongoráján,133 amely oly halkan szólt, hogy szinte csak egyedül hallotta a fojtott hangokat. Gömbölyű szeme eleinte vadul kereste a hangjegyeket, fehér kezei indulatosan nyomultak a billentyűkre, amíg lassan-lassan megnyugodott, fáradtan lehajtotta a fejét, és megérezte az élet hiábavalóságát. Egy régi könyvet vett elő a polcról – hol egy eredeti Thackeray-kiadást, amelyet bohó angol rajzolók tollai varázslatossá tettek, vagy Petőfi első kiadását, mert mindenből csak a primőrt szerette, a szilvából is – kanapéjára dőlt és apránkint elfelejtette az alant fojtogatott várost, amelynek torkán mind keményebbeket markolt a háború. Már csak egy óráig volt szabad muzsikálni a városban, a táncosnők rikoltozva, sorsukat átkozva, lumpok és cigányok káromkodva vonultak ki a mulatóhelyekről.
Verbénai lefekvés előtt, midőn az elképzelt világokból, regényírók, költők szigeteiről ismét visszaérkezett, elgondolkodva vetett pillantást az alant elsötétülő városra. Ilyenkor mintha megbocsájtott volna Pestnek, amint a lámpások éjféltájban elaludtak. „A legnagyobb kócsagtollat sem lehet tovább mutogatni a hotel ebédlőjében; a legorcátlanabb tangótáncos gavallérokat is kilökik a spelunkából” – gondolta megelégedetten. Bizonyos elmerengéssel hajtotta fejét a párnára. Ilyen volt Pest, mielőtt elnépesítették az új emberek, a lármás, kocsikerékbe kapaszkodó ügynökök, lihegve élő nők. Amikor még a régi belvárosi patríciusok voltak urak a városon, és kilenc órakor aludni ment a lakosság. Még az első kenyérjegynek és hústalan napnak is örült. Nem bánta a dolgot, legalább nem eszik annyi húst a nép. Beköszöntött a tél, és az öreg gazdasszony nemegyszer tehetetlenül, üres kosárral tért vissza a piacról. Mindent megvettek az orra előtt a gazdag emberek. A szén elfogyott, és a lakás hideg volt. Verbénai befőttet vacsorázott, és gúnyosan pillantott ki az elsötétülő városra. „Megérdemelték!” – dörmögte.
Amint a nyomor és nélkülözés erősebb hangokat hallatott a városban, hogy jól elzárt lakásán is meg lehetett hallani, Verbénai elhatározta, hogy többet forgolódik az utcákon, hadd lássa saját szemeivel Isten büntetését Pest-Ninive felett.
Vendéglőbe járt vacsorázni.
Eleinte azokat a kiskorcsmákat kereste, amelyeknek létezéséről ifjúkorában tudott. Végigjárta a Belvárost, hogy felfedezze azokat a paradicsomi helyeket, ahol jól és ízletesen s olcsón lehetett étkezni. Ahol kitűnő sört, pompás bort mértek. Törzsasztalok voltak és muzsikáló134 órák. A vendéglőssel kezet fogott az ember, és összeráncolt homlokkal tudakozódott a vacsoráról; Anton, a csaposlegény már hozta a trafikból a megválogatott virzsínia szivart és az esti lapot. Verbénai csalódása napról napra növekedett. Részben nem találta helyükön a drágalátos kiskocsmákat, részint idegen arcok, hideg konyhák, ehetetlen eledelek, rossz sörök és borok fogadták. Fizetésnél majdnem ölre ment a pincérrel.
– Mindenki rabló lett Pesten? – kiáltozott, és felindulva ért szállására.
A régi kereskedői, hol évtizedeken át vásárolt inget, ruhát, kalapot, sétapálcát, cipőt, egymás után megbolondultak, s felkérték, hogy ne látogassa többé őket, mert nem szeretik a botrányt boltjaikban. Nincs többé angol posztó, párizsi illatszer, londoni kalap, lyoni selyem. A kis termetű belvárosi suszter, aki huszonöt éve varrta cipőit, bezárta előtte a boltját.
– Úgysem fizeti meg az árát a tekintetes úr – kiáltott az üvegajtó mögül.
– Kutya! – felelt Verbénai, és amit soha életében nem tett, felemelte velencei faragású sétapálcáját, és bezúzta a suszter ablakát.
S otthon megállapította magában, hogy a kereskedők kapzsisága oka a háborúnak. S ezt néhányszor meg is mondogatta azoknak az ezüstfejű belvárosi kereskedőknek, ahol már az apja is vette az ingét és a szárnyas kabátját.
Verbénai külsejében apránkint némi változások történtek, amely változásokat szégyenkezve vallott be a tükör előtt, de még azt hitte, hogy az emberek nem veszik észre a dolgok állapotát. Például kezdett két napig viselni fehérneműt, mert nem volt szappan. Eleinte undorodva vette föl a gyűrött inget, de később megszokta. Nem borotválkozott már mindennap, mert a borbély drágább lett. S dühében lemondott a kabátja virágjáról, mert felemelték az árát. Elhatározta, hogy megküzd a kereskedők kapzsiságával. Nem varratott tehát sem cipőt, sem új ruhát. Szép szárnyas kabátjai kifényesedtek, elkopadoztak, fehér mellényei többé nem voltak kifogástalan tisztaságúak, lábbelijét otthon maga javítgatta, és foltot foltra hányt.
Ha már azelőtt embergyűlölettel járt-kelt esti sétáin a háború előtti Pesten, elkeseredettsége most napról napra növekedett. A fal mellett óvatosan suhant tova a félig megvilágított utcákon, mintha a saját maga nagyapja volna, Pestet löveti Hentzi generális, és az ablakokat135 nem szabad kivilágítani. A nőket csupán fél szemmel nézte madárijesztő kalapja alól. Keserű kortyokat nyelt, midőn észlelte, hogy a szoknyák mind rövidebbek és mind költségesebbek lesznek Pesten. (A régi világban olykor vásárolt egy-egy blúzocskát, kalapocskát szegényebb nőismerőseinek, akik lelkesen hallgatták műtárgyai eredetét vasárnapi délutánokon. Ez apró ajándékokat már az első háborús áremelkedésnél beszüntette. Némi büszkeséggel vallotta be önmagának, hogy nem ismer olyan nőt Pesten, aki a háborús, drága kalapot megérdemelje. „Mért nem járnak a régi ruháikban és ódon kalapjaikban! Vagy hajadonfővel?” – kérdezgette, midőn az újságban azt olvasta, hogy egy női ruha ötszáz pengőbe kerül, egy kalap száz forintba.) Néha, hogy kínzó éhségét csillapítsa, be-belépett egy előkelő szállodába, és ha nem öntötte el az epe az étlapon található áraktól, későbben bizonyosan rosszul lett a gazdagok, a háború milliomosainak látványától, akik gondtalanul dobálták itt a könnyen szerzett pénzt. Milyen hangosak, cigánymuzsikások, szinte bűntől fülledtek voltak ezek az éttermek. A nők csaknem az asztalra rakták kétszáz koronás lábbelijüket, az urak selyembélésű frakkban ültek. Egy öreg pincér, aki fiatal korában a város egyik első gavallérjának ismerte Verbénait, most „kenyeresfiú” lett vénségére a Belváros nevezetes hoteljében, Verbénai háta mögé sompolyogva, halkan és elkeseredetten adott felvilágosítást a jókedvű vendégekről, akik már leülték büntetésüket, vagy ezután kerülnek börtönbe mint a háború csalói.
Verbénai az ékszerektől ragyogó, festett hajú és alig felöltözött nőket elfelejtette otthonában, de nem ment ki a fejéből, hogy miért nem katonák a hadimilliomosok?
Napról napra érezte, hogy ez a háború, melynek kezdetben kárörvendezve örült, halálát fogja okozni, ha még tovább tart. Véget kell vetni a háborúnak, hogy visszatérjen a régi boldog világ, amelyben ő tiszteletre méltó, előkelő úriember volt, nyugodtan és finoman élt, páholyból nézte a műveletlen, finomtalan embereket… Nyugtalankodva, sóhajtozva vette kezébe reggel az újságot: még mindig háború van. Estefelé, ha rossz napja volt, undorodva kiment a lármás, tolakodó Nagykörútra, és Az Újság kirakatában megnézte a vezérkar napi jelentését: még mindig háború van.
Egy napon néhány régebbi képét akarta felakasztani a falra. A képek eddig a padláson hevertek, és most kitisztította őket. Gyönyörködve136 nézte a halottivá lett, szélmalmos tájképeket és régen elment emberek arcvonásait. Névtelen festő művei, de a világ, amelyet rajzolt, még a boldogok világa volt.
És ezen a napon történt vele egy megfejthetetlen, furcsa esemény.
Kora délután elindult, hogy a festmények felfüggesztéséhez szükséges szeget megvegye a városban. A régi kereskedőjét természetesen elkerülte, hisz azzal már régen összeveszett. A Józsefvárosba, majd az Erzsébetvárosba járt vaskereskedésekbe, hogy szeget vásároljon. És mindenütt azt felelték, hogy a háború alatt elfogyott a szeg.
Verbénai először némán, gondolat nélkül folytatta hiábavaló vándorlását, csak a szívében érzett különös szorongást.
Mikor a tizedik vaskereskedésben a szemébe nevettek, csendesen azt kérdezte a hátát mutató kereskedőtől:
– És ha valaki felkötni akarná önmagát, akkor sem volna szeg?
– A háború alatt nemigen – felelt a boltos.
Verbénai ebben a percben érezte, hogy céltalanná, reménytelenné válott eddigi élete. Mindent elvett tőle a háború, még a szegeket is, amelyekre képeit akasztaná.
Legyen vége hát mindennek, ami volt. Új életet kell kezdeni, a háború ellen – gondolta magában.
És midőn ez elhatározása kialakult lelkében, ismét oly kárörömet érzett, mint a háború kitörésekor. Frissen, boldogan sietett hazafelé, és már arra eszmélt, hogy milyen más lesz megint a világ képe körülötte, ha vége lesz a háborúnak. A hadimilliomosokat visszaszorítják műveletlenségüknél fogva érdemelt helyükre, az asszonyokról letépik a selymet, a cifra rongyokat. A piszkos suszter megint alázatosan köszön. A boltos az ajtóban várja. A vendéglős elébe siet. A virágárus asszony finomkodva mosolyog. A kofa nem szemtelenkedik a piacon. A kardcsörtető főhadnagyok csendes bankhivatalnokok lesznek. A lerongyosodott középosztály ismét összeszedi magát. Az intelligencia, a műveltség lesz az úr a világon. Ha elmúlik a háború.
Érezte, hogy itt van az idő, amikor szemlélődő, boldogtalan, tunya életének véget kell vetni. Tenni kell valamit.
Egy terv motozott már régen a fejében, amelytől a mai napig idegenkedett. Tudta, hogy a műtárgyak, képek ára hallatlan mértékben emelkedett a háború alatt. Eladja a képeit borsos áron a hadimilliomosoknak.137
És a befolyó pénzen – békét vesz. Hadikölcsönt jegyez, a háborúnak adja vagyonát – a háború ellen.
Verbénai ez éjszakán sorban elbúcsúzott a képeitől. Megcsókolta őket, mint az anya a háborúba induló fiát.
– Menj, gyermekem, légy a haza szolgálatában – mondotta megilletődve.
A képkatonák sorakoztak a földön, ahová egymás mellé álltak. Volt közöttük hadnagy, kapitány. Egy valódi Munkácsy-vázlat volt a király.
– Holnap útra keltek, édeseim – mondta az agglegény remegő fájdalommal, de érezte, hogy belehalna, ha másképpen cselekedne.
Reggel megjelent az újságokban a hirdetés, hogy Verbénai István (IV., Koronaherceg utca**) eladja műtárgyait és képeit. Található egész nap.
(1917)138
