Lesben, Estellára
Lesben, Estellára
Pongrác, a hidegek barátja (amely hidegek alatt értendők a húsok, italok, telek és emlékezések), egy januáriusi hónapot a felvidéken töltött, nem éppen vadászat, de szórakozás céljából. Pongrác, egy pesti fiatalember, kisebb örökséghez jutott, és teljesen bizonyos volt, hogy rövid idő alatt nyakára hág az összegnek; ha másképp nem, elveszíti az Andrássy úton. Miután barátjaitól sokat hallott Magyarországról, megható vidékekről és álmos városokról, ahol olyan különös nők és férfiak élnek, akiket sohasem láthat a fővárosban, elhatározta, hogy míg pénze tart, vidéken tartózkodik, ráér azután is ölre menni pesti hitelezőivel, akik a várható kis örökséget sólyomszemmel számon tartották. (A vonaton különösebben mulattatta a vörös Greicinger emléke, aki dúl-fúl mérgében, miközben a lakás ajtaját rázza.)
A felvidéki város, ahol Pongrác a menetrend szerint megtelepedett, semmiben sem különbözött azon vidéki városoktól, amelyek képzeletében éltek. A polgárok két-három kabátot és kötött ujjasokat viseltek, tétlenül üldögéltek a borbélynál, ténferegtek a vasúti állomáson, és a patikában pálinkát ittak. Alkonyattal hazatakarodott mindenki, csak a vigécek maradtak ébren és a fiatal könyvkereskedő, aki tíz óra előtt sohasem feküdt le, megvárta a pesti vonattal érkező újságokat, és kétségbeesetten olvasta a különböző hangversenyek híreit.
Pongrác egy holdas éjszakán nem tudott aludni, a „Két oroszlán”-ból (régebben volt egy „Oroszlán”-hoz címzett fogadó is itt, mikor még nagyobb városok voltak) kilépett egy holdkóros bérszolga közbenjárásával. Olyan hideg éjszaka volt, amilyenről Pongrácnak azelőtt fogalma sem volt. A városka megfagyottan terült el a holdfényben, a kémények bizonyosan befagynak reggelre, és az ablakokat vaksi zúzmara borította. A hó úgy ropogott, mint a száraz lóbőr,105 és az olajlámpák megfagyottan látszottak égni a magas polcaikon. A patikus előadása szerint a környékbeli erdőből farkasok szoktak ilyenkor belátogatni a városba, de miután mindent zárva találnak, csupán a mészáros boltja előtt kaparják fel a havat, aztán elügetnek.
Pongrác maga sem tudta, mit keres éjnek éjszakáján a halottá dermedt utcákon, ám gyermekkora óta szerette a céltalan kalandokat, fantasztikus sétákat, rejtett dolgokat. S így örvendezett a hófehér ruhába bújt folyócskának, amely a város közepén húzódott, vén híd alatt, amelyet véleménye szerint emberi szem nem lát most. Mindig nagyon szerette volna tudni, hogy a bútorok az elhagyott szobákban, a néptelen erdők és alvó házak nem élnek-e valamelyes különös életet, midőn az emberek nem látják őket? Nem lepte volna meg, ha a Nepomuki szobra a híd karfájáról beszédet tartana a halaknak, amelyek a vízmerítő léken kidugják orrukat.
Ámde semmi sem történt, csak a hideg növekedett, és a csend oly átható volt, hogy szinte lehetett hallani a fagyás zizegő hangját a hó felületén. Már éppen csalódottan indult hazafelé Pongrác, a kalandszomjas pesti fiatalember, hogy a „Két oroszlán” bolthajtása alatt megkívánja a családi életet, midőn valahol a városkában nyikorogva nyílott egy ajtó.
Egy ajtónyikorgás prózai hangja napközben legfeljebb arról biztosít, hogy a szakácsnénak dolga van a kamrában, vagy a családfő elballag hazulról megtekinteni, vajon a jégvermet rendesen megtöltötték-e, esetleg a szatócshoz küldenek az asszonyok cérnáért vagy szalagért. Éjszakának idején azonban nagyobb jelentősége van egy ajtó nyílásának. Pongrác hirtelen többfélét gondolt, mint az illendőség megengedi. Egyszerűen azt hitte, hogy a városka egy álmatlan hölgye észrevette őt ablakából, és most megkérdezi az erkélyről, hogy miért tölti ébren az éjszakát.
Az ajtónyikorgás egy középkorias, széles lábú és felfelé keskenyedő házból hallatszott, amely a híd mellett terpeszkedett, mint egy erőteljes boroskancsókat emelgető vámszedő. Lehetséges, hogy a város őrkatonái gubbasztottak itt valamikor a tágas földszinten, és felelősségre vonták az utazó kereskedőt, míg a kapitány az emeleten, a cserépkályha mellett melengette fájós derekát, és az ablakpárkányt borító hópárnából néha átkozódva kiemelte a borospalackot.
Oroszlánfejekkel és kígyókkal ékesített erkély is volt a ház magasságában,106 amelyen most fehér éji köntösben megjelent egy nő alakja. A telihold oly megbízhatósággal világított, hogy Pongrác világosan látta, hogy a nő fiatal, mint a fenyőfa illata karácsonykor, fehér arcú, mint a hóba rajzolt asszonyfej, és barna hajú, mint a város végén a tölgyfaerdő mélysége. A nő a holdba nézett, és csendesen felkapaszkodott az erkély szélére. Mezítláb és ingben állott a magasban. Pongrácnak majd kiugrott a szeme, és megállott a szívverése; egy zsebében lévő gyufaszállal megsebezte a körmét, de a fájdalmat észre sem vette. A nő a hold felé fordítva arcát, lassú léptekkel ment végig az erkély párkányán.
– Estella! – mormogta magában Pongrác, mert fiatal korában szerelmes volt egy halott nőbe, akit különösségből mindig megtartott a szíve mélyében mint bálványképet, és akiről a táncosnőknek és kíváncsi nőknek hosszú, kísérteties történeteket szokott előadni. (Minden férfinak van valakije, aki olyan tiszta, mint a kócsagmadár hajnalban, és olyan nemes, mint az amulett az öregasszonyok nyakában; akiről beszélhetni: szívgyönyörűség. Pongrác Estellának nevezte, és szinte örvendezett néha, hogy már nincs az élők sorában, mert megmaradhat ideálnak.)
Estella a villámhárító felé közelgett, amelyet mereven kinyújtott karjaival görcsösen megfogott, aztán egy trapézművésznő könnyedségével kúszott felfelé a dróton. A magasból fekete csöppek hullottak a hóra. Pongrác kinyújtotta a tenyerét, és egy vércsöpp hullott bele, amely ott lassan megfagyott. A mászó nő megsértette a lábát.
A kiugró tető hódunyháin egy pillanatig kékes árnyéknak látszott a holdkóros nő alakja, aztán ismét felegyenesedett, és felfelé ment a tetőn, a gerincre. Meg-megállott egy kémény mellett, és hosszasan szétnézett, mintha a helyet kereste volna, ahol magasabbra férkőzhetne a holdhoz. Felállott az egyik zömök kéményre, és karjait kitárta. Ingadozás, meglepetés, félelem nélkül állott inges alakja, mintegy a hályogos égboltozatra rajzolva. A telihold mintha közelebb jött volna és körülsugározta, mint a szerelmesek szeme az imádott nő figuráját, csodálatosnak hit kezét, sohasem látott lábát és meglepő vállát.
Pongrác megbűvölve állott az út közepén. Nem értette ugyan az összefüggést Estella és az idegen nő között, de magában szentül meg volt győződve, hogy nem történik ok nélkül a különös, rejtelmes, holdvilágos éjszaka.107
A nő leszállott a kéményről, és kötéltáncosnő módjára ment végig a tetőn, mint aki nagyon jól tudja a helyét, ahova lábát helyezi.
Meg kell vele ismerkednem, gondolta gyors elhatározással Pongrác. Ha rákiáltanék, lezuhanna a magasból álmában, majd ölembe veszem, és megmondom neki, hogy szeretem.
A folyó túlsó oldalán a tűzoltószertár állott, hol Pongrác már korábban észrevett egy fal mellé támasztott hosszú létrát, amelyen az önkéntes tűzoltók gyakorlataikat szokták végezni, miután emberemlékezet óta nem volt tűz a városkában.
A merész kaland szokatlan erőt kölcsönzött karjainak. A hosszú létrát óvatosan a tetőhöz támasztotta, és némi körültekintés után, felhágott a lajtorja fokára.
„Legfeljebb meghalok – gondolta magában –, de látnom kell őt.”
Lassan, meggondoltan haladt felfelé a széles lábú ház tetejére.
Mikor a hódunyhát elérte, még egy pillanatig látni vélte a kísértetet. Egy kémény mellett állott, és onnan rászögezte fekete, homályos szemét. Éji öltönyén át hófehéren tűntek föl testének idomai. Gömbölyű térde és válla, mint a kisfiúk álmában az első nő, akivel álmodni szoktak.
Pongrác a térdig érő hóban a tető gerincére igyekezett, és óvatosan a kémény mögé pillantott. Csupán a kémény kékes árnyéka terült el a havon. Megnézte, megszagolta a havat. Senki sem járt ott, legfeljebb tollászkodó csókák.
Most a másik kéményre került a sor, amely mögött foszforeszkáló árnyat vélt észrevenni. Gyorsabban közelítette meg a helyet, de a keze csak üres levegőt fogott.
S így bejárta, térden kúszva, majd felemelkedve, a ház tetőzetét. Az esőcsatornákba nézett, padláslyukakhoz mászott, és a kémények felett hosszasan hallgatózott. Némaság és elhagyottság mindenütt. Végül egy verébfészket talált a párkány alatt, ahol megfojtotta kezével a lármás madarat.
Lekúszott a lajtorján. Másnap bágyadtan, minden tagjában összetörve ébredt. Estig a „Két oroszlán” bolthajtásos szobájából hallgatta a kisváros időközi hangjait, és nem tudta magában eldönteni, hogy álmodott vagy ébren volt az elmúlt éjszaka.
Estelláról többé sohasem beszélt a pesti táncosnőknek.
(1917)108
